– Azt mondta, hogy a gazdag, őrült anyukája megszállottan unokázik, és muszáj volt valami műsort csinálnia, hogy ne maradjon le a hatalmas végrendeletből – folytatta Jessica, hangja tisztán visszhangzott a mikrofonban, amit Richard lehallgatott. – Mondtam neki, hogy baromi furcsa, de a pénz az pénz. Számlákat kell fizetnem. De ha a csekk nem jár sikerrel, Ricky, akkor vége a műsornak. Viszem a gyerekeimet, és hazamegyek.

A teljes, pusztító, lélekölő valóság úgy omlott Eleanorra, mint egy összeomló épület.

Ez volt a netovábbja, elkerülhetetlen férj-csalás. A fia nemcsak meghamisította az orvosi dokumentációját. Nem csak hazudott a feleségéről. Aktívan és tudatosan finanszírozta egy másik férfi genetikai örökségét, drága fehér selyembe öltöztette őket, és a város elitje elé vonultatta őket, pusztán a saját anyja ítélkezésétől való szánalmas, gyáva rettegésből.

Az általa imádott drága Belmont vérvonal teljesen, visszavonhatatlanul halott volt. A birodalom nagyra becsült örökösei egy étkezde pincérnőjétől bérelt kellékek voltak.

5. fejezet: Az őrület határán

Eleanor egy kezdetleges, torokhangú hangot adott ki.

Nem egy szó volt; nem emberi. Egy tiszta, vérvonal-megszállott őrület sikolya volt, ami a tüdeje mélyéről tört fel. A kifinomult, arisztokratikus álarca, amit hatvan éven át fenntartott, azonnal eltűnt, helyét valami vad, vad és végtelenül félelmetes vette át.

Megpördült, tekintete mániákus volt, ujjain a nehéz gyémántgyűrűk fenyegetően villogtak a csillárok fénye alatt. Magasan a levegőbe emelte a kezét, és egy undorító, visszhangzó csattanással Richard arcába csapott , ami pontosan úgy hangzott, mint egy lövés.

Richard teljesen oldalra rogyott, vérző ajkát fogta, magzatpózba húzódott, és hangosan zokogott a padlón.

„Te undorító, gyenge, szánalmas kis féreg!” – üvöltötte Eleanor teli torokból, hangja elcsuklott a dühtől. Smaragdzöld dizájnercipőjének hegyes orrával brutálisan belerúgott a férfi oldalába. „Egy másik férfi mocskát hoztál a színpadomra?! Hagytad, hogy a kórházi tanács elé mutassam?! Nevetségessé tettél! Nem vagy az én fiam! Semmi vagy! Genetikai zsákutca vagy!”

De a dühét nem tudta fékezni azzal, hogy egyszerűen megverte összetört fiát. A nyilvános megaláztatás puszta, döbbenetes mértékétől teljesen megőrülve Eleanor vad, dühös, vérben forgó szemei ​​elfordultak a padlón fekvő Richardról.

A színpad szélén álló hihetetlenül drága, fehér selyem babakocsira nézett.

Összetört, pszichotikus állapotában nem ártatlan, alvó csecsemőket látott. Végső kudarcának fizikai megtestesülését látta. Látta, ahogy élősködő szélhámosok ellopják a családnevét. Látta, ahogy öröksége halála rajta nevet.

„Vedd le ezt a szemetet a színpadról!” – sikította Eleanor, és folyt a nyál a szájából.

Ijesztő sebességgel előrelendült, kinyújtott kézzel, és erőszakosan, rosszindulatúan a korlát nélküli színpad éles, másfél méteres szakadéka felé tolta a nehéz dupla babakocsit.

Az idő mintha azonnal szétesett volna, lelassult volna, gyötrelmes, rémisztő kúszássá.

A bálteremben lévő több száz ember együttes, rémült sikolya nem volt más, mint egy tompa, víz alatti üvöltés a fülemben. Láttam Eleanor mániákus, eltorzult arcát. Láttam, ahogy a nehéz babakocsi arany kerekei a színpad szélének csapódnak. Láttam, ahogy a hintó előrebillen, a gravitáció kegyetlen, elkerülhetetlen szorításában, készen arra, hogy két törékeny, ártatlan életet zuhanjon fejjel előre a könyörtelen, fényes keményfa padlóra.

Jessica rémülten felsikoltott, a lépcső alján megdermedt a sokktól, keze az arcához kapott. Eleanor lihegve állt, mint egy szörnyeteg, akit teljesen felemésztett a mérgező büszkesége, és nézte, ahogy a babakocsi leesik. Richard csak feküdt a padlón, sírt, és semmit sem tett, hogy megállítsa.

Nem gondolkodtam. Nem volt idő számolgatásra vagy kockázatértékelésre.

Az anyai ösztön, pontosan az, aminek a hiányát Eleanor Belmont öt éven át kegyetlenül hangoztatta, felülírt minden logikus gondolatot, minden önfenntartási ösztönt az agyamban.

Kitéptem magam James védelmező öleléséből. Nem érdekelt a drága estélyi ruhám, nem érdekeltek a korlátozó magas sarkú cipők, és abban a pillanatban még a rám leselkedő hatalmas fizikai veszély sem érdekelt. Orvos voltam. Anya voltam. Az voltam, a lelkem mélyéig.

Átugrottam a padló és a színpad közötti résen.

A térdem brutálisan csapódott a keményfa padlónak, egy hatalmas, vakító fájdalomhullámot küldve végig a gerincemen, de kétségbeesetten kinyújtottam a karjaimat, tudomást sem véve a kínról.

Épp akkor kaptam el a babakocsi nehéz fémvázát, amikor az már a visszafordíthatatlan ponton túlra billent.

A zuhanó hintó lendülete hevesen megrántotta a vállamat, fájdalmasan előrehúzott a széle felé, azzal fenyegetve, hogy magával ránt. De bekönyököltem a könyökömet. Rossz térdeimet és cipőorraimat a padlóba vájtam, testsúlyom minden egyes cseppjét fizikai horgonyként használva, hogy a nehéz hintót visszahúzzam a katasztrófa széléről.

Egy utolsó, kétségbeesett, gyötrelmes rándulással a babakocsi keményen a hátsó kerekeire csapódott, biztonságban a színpadon, csupán pár centire a zuhanástól.

A hintó belsejében, a heves mozgástól felriadva, az ikrek jajveszékelni kezdtek – hangos, átható, hihetetlenül gyönyörű jajveszékelés volt, a töretlen élet hangja.

Nehézkesen a babakocsi oldalának rogytam, a mellkasom zihált, a lélegzetem kapkodva vettem a levegőt. A térdem horzsolások, zúzódások és égő fájdalom öntötte el, de a kezem még mindig szorosan a fémkeret köré fonódott.

James azonnal mellettem termett. Térdre rogyott a padlón, nagy kezeivel kétségbeesetten simogatva a karjaimat, az arcomat, majd óriási óvatossággal a hasam fölé siklott.

– Sarah – lehelte, hangja rekedt volt a nyers, teljesen szűretlen rettegéstől és érzelmektől. – Jól vagy? A baba? Beszélj velem!