1. RÉSZ

– Isten hozott itthon, szerelmem. Vártam rád, Renata.

A hang az okoszárhoz csatlakoztatott hangszóróból jött, és megdermedtem tőle.

A ház előtt álltam, ahol Sebastiannal elkezdjük a házasságunkat. Hat nap múlva volt az esküvőnk, és addig soha nem engedett be.

Mindig volt kifogása.

Először még mindig dolgoztak az építőmunkások. Aztán a festéknek még mindig túl erős szaga volt. Végül meg akart lepni, amikor minden tökéletes volt.

Hittem neki.

De azon a délutánon, amikor az ajtóhoz léptem, a szenzor felvillant, és egy másik nő nevét mondta ki.

Mielőtt reagálhattam volna, kinyílt az ajtó.

Renata selyemköntösben jelent meg, vizes volt a haja, és krémszínű papucsot viselt.

Ugyanaz a papucs, amit az esküvőnk után választottam.

– Valeria! – kiáltott fel meglepetést színlelve. – Nem tudtam, hogy jössz.

Renata Sebastián évfolyamtársa volt az egyetemen. Ő volt az a nő is, akibe szerelmes volt, mielőtt megismert.

„Mit csinálsz itt?” – kérdeztem.

– Sebastian megkért, hogy maradjak néhány napig. Azt mondja, nagyon érzékeny vagy a festék szagára, és hogy valakinek ki kellett szellőztetnie a házat.

Hátranéztem.

Egy rózsaszín takaró hevert a kanapén. A konyhában két használt csésze. A tükör mellett Renata fényképei.

Nem tűnt átmeneti látogatásnak.

Úgy tűnt, mintha az otthona lenne.

Elővettem a mobilomat és felhívtam Sebastiant.

– Miért lakik Renata a házunkban?

Csend lett.

– Oké, ne kezdd. Épp most jött vissza külföldről, és segítségre van szüksége.

– És miért üdvözli őt a zár azzal, hogy „szerelmem”?

– Ez egy régi konfiguráció. Semmit sem jelent.

– És mi lesz a papucsaimmal, amiket magamnak vettem?

–Ezek csak papucsok, Valeria. Ne csinálj belőle nagy ügyet.

Szörnyű nyomást éreztem a mellkasomban.

Hét évig dolgoztam, hogy megspóroljam a 620 000 pesót, amit a zapopani ház előlegének részeként adtam át.

Azonban az okirat csak Sebastian nevére szólt. Megígérte, hogy miután összeházasodunk, hivatalosan is bejegyzi a céget.

Most már értettem, miért nem adott nekem soha kulcsot.

– Mondd meg a jelszót! – követeltem.

Hat számot diktált nekem.

Azonnal felismertem a dátumot.

Renáta születésnapja volt.

– Ez is véletlen egybeesés?

– Holnap megváltoztatom. Megígérem.

Sebastian húsz perccel később érkezett meg. Az első dolga az volt, hogy Renatára nézett.

– Kellemetlenül éreztette magát miatta?

Meg sem kérdezte, hogy vagyok.

Aztán megpróbált megölelni.

– Valeria, ő segített nekem, amikor meghalt az apám. Annyival tartozom neki.

Ismertem azt a történetet.

Renata kölcsönadott neki egy lakást és pénzt egy nehéz időszakban.

Soha nem kértem tőle, hogy felejtse el ezt a szívességet.

De soha nem gondoltam volna, hogy a házasságunkkal fogom megfizetni ezért.

Másnap elmentünk felpróbálni az esküvői ruhámat.

Sebastian elmosolyodott, amikor meglátott engem fehérben.

– Te leszel Guadalajara legszebb menyasszonya.

Egy pillanatra hinni akartam, hogy még meg tudjuk javítani.

Aztán megszólalt a telefonja.

Renata azt mondta, hogy a vízmelegítő furcsa hangokat ad ki.

– Mennem kell – jelentette ki.

– Megígérted, hogy velem maradsz.

– Fél óra múlva visszajövök.

Két órát vártam rá.

Végül egy alkalmazott jelentkezett az ünnepség programjával.

– Kisasszony, meg kell erősítenünk, ki fogja tartani a családi beszédet.

Kinyitottam a mappát.

A vőlegény családjának megfelelő részben egy név jelent meg.

Renata Morales.

– Ki engedélyezte ezt?

Az alkalmazott lehalkította a hangját.

– Sebastian úr. Azt mondta, hogy ő ismeri a történetét a legjobban.

Alább a szervező által írt jegyzet olvasható:

„Ne mutasd meg ezeket a változásokat Valeriának a szertartás előtt. A vőlegény utasítása.”

És akkor megértettem, hogy Sebastian nemcsak a házunkat adta Renatának.

Én is a díszhelyet készítettem elő neki az esküvőnkön, a hátam mögött.

2. RÉSZ

Ugyanazon az estén üzenetet küldtem Sebastiannak.

Az esküvőt lemondják.

Nem válaszolt.

Egy órával később kaptam egy címet és egy megrendelést:

Gyere át anyukámhoz vacsorázni. Beszélgessünk úgy, mint a felnőttek.

Amikor megérkeztem, Renata Patricia, a leendő anyósom mellett ült.

– Nézd csak – jegyezte meg Patricia. – Renata emlékszik rá, hogy nem ehetek cukrot. Hozott nekem valami különleges zsemléket.

Sebastian hozott nekem egy széket.

– Ülj le, Valeria. Nem fogunk anyám előtt vitatkozni.

De Patricia volt az, aki elkezdte.

– Hallottam, hogy ki akarod rúgni Renatát a házból. Tényleg így fogsz bánni egy lánnyal, aki ennyit segített a fiamnak?

– Én fizettem azt a házat is.

– A pénz nem minden, drágám.

Renata felkelt egy tál forró levessel a kezében.

– Valeria, bocsáss meg. Soha nem akartam problémákat okozni.

Túl közel került.

Amikor kihajtotta a tányért, a saját keze fölé döntötte.

A leves kiömlött, és a nő felsikoltott.

Sebastian azonnal a segítségére sietett.

„Miért nem hoztad el a tányért?!” – kérdezte.

– Még csak hozzá sem nyúltam.

– Kérj tőle bocsánatot.

Ránéztem mindhármukra.

Patricia rosszallóan nézett rám. Renata Sebastian vállának dőlve sírt.

– Bocsánat – mondtam végül.

Renáta felemelte a fejét.

– Tudtam, hogy megérted…

– Nem tőled kérek bocsánatot. Azért kérek bocsánatot, hogy megzavartam ezt a családi vacsorát.

Felkaptam a táskámat és elmentem.

Az utcáról írtam Sebastiannak:

Add vissza a 620 000 pesót, amit a házra tettem. Nem lesz esküvő.

Húsz perccel később megjelent az autójában.