– Nem mondhatsz le mindent a féltékenység miatt.

– Ez nem féltékenység. Ez méltóság.

Az arckifejezése megváltozott.

– Valeria, gondold át a dolgokat. Édesanyádnak minden nap terápiára van szüksége. Honnan lesz rá pénzed?

Éreztem, hogy meghűl bennem a vér.

Édesanyám, Doña Elena, agyvérzésből lábadozott. Hónapokig tartó erőfeszítések után alig bírt talpra állni.

Sebastian már egy éve a rehabilitációs foglalkozásainak jó részét intézte.

Soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogja ellenem felhasználni.

– Azzal fenyegetőzöl, hogy nem fizeted tovább a kezelését?

– Csak azt mondom, hogy az impulzív döntéseknek következményei vannak.

Másnap reggel felhívott a rehabilitációs központ.

A későbbi ülések automatikus fizetését felfüggesztették.

A gyógytornász elmagyarázta nekem, hogy a gyakorlatok megszakítása abban a pillanatban jelentős visszaesést okozhat.

Kétségbeesetten felhívtam Sebastiant.

– Mit csináltál?

– Gyere el hozzánk. Előkészítettem néhány dokumentumot. Amint ezt megoldjuk, visszaállítom a kifizetéseket.

Az ebédlőben ülve találtam rá.

Renáta is ott volt.

Előttük volt egy megállapodás.

A dokumentum szerint a 620 000 pesómat Sebastián korábban kifizetett orvosi költségei fedezik. Lemondtam a jogomról, hogy ezt az összeget követeljem, valamint a lakhatással kapcsolatos minden jogomról.

„Meg akarod tartani a megtakarításaimat?” – kérdeztem.

– Miután összeházasodunk, minden kettőnké lesz.

– Akkor miért kell az aláírásom?

– Mert mostanában azzal fenyegetőzöl, hogy elhagysz.

Renáta közbeszólt:

– Az esküvő után átmegyek a vendégszobába. Nem akarlak kellemetlenséget okozni.

Rémülten néztem rá.

– Továbbra is itt fogsz lakni?

Sebastian természetesen válaszolt:

– A házban három hálószoba van. Mindenkinek jut hely.

Abban a pillanatban rájöttem, hogy soha nem terveztem, hogy megkérem a távozásra.

– Ha nem írom alá, mi történik anyukám terápiáival?

Sebastian egy tollat ​​csúsztatott felém.

– Már kihagyott egy foglalkozást, Valeria. Nem jó ötlet, ha még egyet kihagy.

Cég.

Nem azért, mert beleegyeztem.

Azért írtam alá, mert anyámnak vissza kellett nyernie a lábai használatát.

Sebastian elégedetten elmosolyodott, és 80 000 pesót utalt át nekem, hogy újraindítsam a kezelést.

– Látod? A dolgok megbeszélése mindent megold. Holnap megerősítjük a polgári anyakönyvi kivonatot.

– Rendben – feleltem.

Amit nem tudott, az az volt, hogy a barátnőm, Daniela, helyet szerzett anyámnak egy rehabilitációs központban Leónban, Guanajuatóban.

Azon a reggelen kipakoltam a holminkat a bérelt lakásból.

Reggel öt óra ötvenkor beszálltunk egy menetrend szerinti átszálló mentőautóba.

Anyukám megfogta a kezem.

– Lányom, hová megyünk?

– Egy olyan helyre, ahol senki sem kényszeríthet az egészségedre, hogy maradjak.

Amikor elhagytuk Guadalajarát, küldtem Sebastiánnak egy utolsó üzenetet:

Nem foglak feleségül venni. Már odaadtad a házunkat Renatának. Az esküvődet is odaadhatod neki.

Kikapcsoltam a telefonomat.

Még három nap volt hátra a szertartásig.

Sebastian meg volt győződve róla, hogy vissza fog térni.

Nem tudtam, hogy miközben az esküvőnket készítette, egy Renata házban való jelenléténél sokkal súlyosabb hazugság kezdett lelepleződni.

3. RÉSZ

A Leónban töltött első napok nehezebbek voltak, mint amire számítottam.

Anyám teljesen kimerült a költözéstől. Alig aludtam, aggódtam az orvosi számlák, a pénz és annak következményei miatt, hogy lemondjuk a majdnem egy éve tervezett esküvőnket.

De volt valami, ami lehetővé tette számomra, hogy lélegezzek.

Hosszú idő óta most először semmilyen döntés nem függött anyám egészségével kapcsolatban Sebastiantól.

Daniela segített közvetlenül az új központtal intézni a fizetéseket. Ajánlott egy polgári ügyekre szakosodott ügyvédet is, hogy vizsgálja felül a kényszer alatt aláírt megállapodásomat.

„Nem kell ezen a héten rendbe tenned az egész életedet” – mondta nekem. „Először is győződj meg róla, hogy anyukád jól van.”

Az esküvőnk napján Sebastian tizenhétszer hívott.

Valeria, ez nem vicces.

A vendégek téged keresnek.

Beszélhetünk, még van idő.

Nem tűnhetsz el csak úgy azok után, amin keresztülmentünk.

Nem válaszoltam.

Azon a délutánon, miközben a terem előtt állt, ahol a házasságunkat kellett volna ünnepelnünk, én tartottam anyámat a rehabilitációs gyakorlatai alatt.

Segítséggel sikerült négy lépést megtennie.

Többet sírtam amiatt a négy lépcsőfok miatt, mint az imént kihagyott esküvő miatt.

Négy nappal később Sebastian végre megértette, hogy nem fog visszatérni.

Elment a régi lakásunkba, de üresen találta. Aztán meglátogatta azt a központot, ahol anyámat kezelték.

Ott közölték vele, hogy többé már nem vagyunk betegek.

Nem adták meg neki az új címünket.

Hetekkel később tudtam meg, mi történt, amikor az ügyvédem átadta a tárgyalási dokumentumokat, és Sebastián végre elmondta a saját verzióját.

Azon az estén egyedül tért vissza a zapopani házba.

Ahogy az ujjlenyomatát a zárra helyezte, ugyanazt a hangot hallotta, ami az illúziáimat romba döntötte.

– Isten hozott itthon, szerelmem, Renata.

Ezek a szavak most először szégyellték.

Megnyitotta a biztonsági alkalmazást, és ellenőrizte a jogosult felhasználókat.

Ő volt az első.

A második, Renáta.

A nevem soha nem volt regisztrálva.

Még vendégként sem.

A nő, aki 620 000 pesót adott át a ház megvásárlásáért, nem kapott engedélyt arra, hogy kinyissa az ajtaját.

Sebastian percekig bámulta a képernyőt.

Aztán megvonta Renata hozzáférését.

Nem sokkal később megérkezett, bevásárlószatyrokkal a kezében.

„Miért nem mehetek már be?” – kérdezte.

– Mert ennek a háznak soha nem lett volna szabad a tiédnek lennie.

Renáta elsápadt.

–Szóval most kiderül, hogy minden az én hibám? Valeria volt az, aki úgy döntött, hogy elmegy.