Mozdulatlanul maradt.

– Azért mentem el, mert minden alkalommal, amikor választanom kellett a védekezés és aközött, hogy ne hozzalak kellemetlen helyzetbe, azt vártad, hogy csendben maradok.

Megpróbált válaszolni, de én folytattam.

– Amikor felfedeztem, hogy Renata nálunk lakik, az első kérdésem az volt, hogy zavartam-e. Amikor az esküvői ruhámat viseltem, te inkább megoldottál egy problémát, amit te találtál ki. Amikor megégette magát a levessel, te kényszerítettél, hogy bocsánatot kérjek anélkül, hogy meghallgattál volna.

Könnyek kezdtek peregni az arcán.

-Tudom.

– Nem, Sebastian. A legrosszabb még hátravan.

Mély lélegzetet vettem.

– Amikor biztos akartál lenni benne, hogy nem hagylak el, anyám egészségét használtad fel. Választattam a megtakarításaim elvesztése és a felépülése között.

– Soha nem gondoltam volna, hogy idáig eljutunk.

– Mert meg voltál győződve arról, hogy soha nem fogok elmenni.

Nem tagadhatta.

– Szeretlek, Valéria.

Ezek a szavak korábban mindent jelentettek volna nekem.

Most csak elszomorítottak.

– Talán szerettél. De annyira hozzászoktál, hogy megértelek, hogy elfelejtettél megérteni.

Sebastian kinyújtotta a kezét.

Megállt, mielőtt hozzám ért volna.

– Tudnál adni nekem még egy esélyt?

Lassan megráztam a fejem.

–Nincs szükségem arra, hogy most engem helyezz előtérbe. Erre már akkor szükségem volt, amikor még maradni akartam.

– Meg tudok változni.

– Remélem, így gondolod. De nem fogom még egyszer kockáztatni a lelki békémet azzal, hogy megtudjam.

Visszamentem anyám szobájába.

Sebastian a folyosón maradt, kezében egy doboz zsemlével, amit senki sem kért tőle.

Hat hét telt el.

Anyám annyira visszanyerte az erejét, hogy rövid távolságokat tudott gyalogolni a járókeretével.

Sikerült kibérelnünk egy kis házat a rehabilitációs központ közelében.

Két hálószoba, egy világos konyha és egy terasz volt benne, ahol anyukám üldögélhetett és napozhatott.

Az első éjszaka a fűtés leállt, mert lejárt a szerviztartozás.

Anyám megkérdezte tőlem:

–Nem akarod felhívni Sebastiant? Ő mindig elintézte a dolgokat.

Megszokásból majdnem megtettem.

Aztán megkerestem az ügyfélszolgálat számát, követtem az utasításokat, és a telefonomról fizettem.

Tíz perc múlva már volt meleg vizünk.

– Nézd csak – mondta anyám mosolyogva. – Tanultál a leckéből.

Nevettem.

– Még sok dolgom van.

– Hát, majd menet közben megtanulod őket, lányom. Nem kell mindent az elejétől fogva tudnod.

Néhány nappal később Renata találkozni kért velem az ügyvédi irodámban.

Magával hozta a bérleti szerződéseit, és írásban elismerte, hogy hazudott a szállás iránti igényéről.

Azt is elismerte, hogy ő okozta a fűtés téves meghibásodását.

– Látni akartam, hogy kit választ Sebastian – vallotta be.

– És mit fedeztél fel?

A szeme megtelt könnyel.

– Mindig eljött, amikor hívtam.

– Ezt már tudtam.

– Azt hittem, ez azt jelenti, hogy jobban szeret.

Várjon.

Renata megtörölte az arcát.

– De aztán megértettem, hogy egy múltbeli adósság miatt segít nekem. És hogy azért mert elhagyni téged, mert azt hitte, hogy mindig várni fogsz rá.

Ez volt az első alkalom, hogy Renata ártatlanságot színlelve beszélt.

– Bocsáss meg, Valéria.

„Megértem a féltékenységedet, Renata. Amit viszont nem tudok elfogadni, az az, hogy anyámat használtad fel arra, hogy versenyre kelj egy férfiért.”

– Vajon valaha képes leszel megbocsátani nekem?

– Nem tudom. De nem kell megbocsátanom neked ahhoz, hogy továbblépjek az életemmel.

Felkeltem.

–Remélem, hogy egy napon megérted, hogy valakinek a figyelmének felkeltése nem jelenti azt, hogy elnyered a szerelmét.

Hátranézés nélkül elhagytam az irodát.

Két hónappal később a zapopani ház vevőre talált.

Egy fiatal pár volt, akik az esküvőjükre készültek.

Sebastiannal találkoztunk az ügyvédekkel, hogy véglegesítsük az eladást és a pénzügyi megállapodást.

Az előző megállapodást írásban felmondták. Visszakaptam a hozzájárulásomat, a kamatot és a megállapodott kártérítést. Az eladásból származó nyereség rám eső részét is kifizették.

Minden dokumentálva volt.

Sebastian néhány másodpercig szorongatta a tollat.

– Valeria, ha adtam volna neked egy kulcsot az első délután, akkor itt lennénk?

– Nem egy kulcs tette tönkre a kapcsolatunkat.

– Szóval, mi is volt az?

Nyugodtan néztem rá.

–Mindig meg kellett várnom, hogy végül valaki mást válassz.

Lesütötte a szemét.

– Azt hittem, később mindig meg tudom oldani.

– És hittem abban, hogy ha elég türelmem van, egy napon felhagyok azzal, hogy utolsó legyek.

Sebastian aláírta.

A ház átadása során megfigyeltem, ahogy az új vevő regisztrálja az ujjlenyomatát az okoszáron.

Aztán átadta a telefont a menyasszonyának.

– Regisztráld te is a tiédet, drágám. Azt akarom, hogy mindketten be tudjunk menni anélkül, hogy egymás engedélyét kellene kérnünk.

A lány elmosolyodott.

Kétszer is megpróbálta a zárat.

Működött.

Sebastian is velünk volt.

Nem szólt semmit.

De amikor a tekintete találkozott az enyémmel, rájöttem, hogy tökéletesen hallottam ezeket a szavakat.

Amikor elindultam, még utoljára hívott.

—Valéria.

Megálltam.

– Bocsáss meg, hogy nem adtam meg neked a megérdemelt helyet.

Nem válaszoltam.

Én sem éreztem semmi késztetést arra, hogy bántsam őt.

Csak mentem tovább.

Azon az estén visszatértem Leónba.

Anyukám az új házunk ajtajában várt rám, a járókeretébe kapaszkodva.

– Siess már, lányom. Kihűl a vacsora.

Elővettem a telefonomat, hogy beállítsam a zárat, amit az előbb szereltünk fel.

A technikus elmagyarázta nekem, hogy be tudok programozni egy üdvözlő üzenetet.