A férfi laza testtartása azonnal megmerevedett. Az udvarias mosoly eltűnt, helyét mély zavartság és növekvő riadalom vette át. – Daniel Foster vagyok – mondta lassan, az ajtófélfába kapaszkodva. – És nem tudom, ki maga, hölgyem, de a családom most írt alá egy tizenkét hónapos bérleti szerződést.

Hideg, éles és fojtogató rettegés szorította össze a gyomrom. Bámultam rá, az elmém kétségbeesetten próbálta áthidalni a szavai és a valóságom közötti szakadékot. De mielőtt egy mondatot is megfogalmazhattam volna, egy szőke copfos kislány szaladt el a lába mellett, és egy plüssmackót vonszolt végig a régi keményfa padlómon.

Az emeleteim

– Azt hiszem – mondta Daniel, hangja egy oktávval lejjebb csúszott, ahogy felismerte az arcomon az őszinte rémületet –, jobb lenne, ha bemennél, és megnéznél néhány papírt.

2. fejezet: Az árulás nyomai

A ház belsejében furcsa szag terjengett. Nem úgy, mint a cédrus és a citrusverbéna illatosítók, amiket aprólékosan karbantartottam. Pirított sajt, kiömlött almalé és a saját konyhámban velem szemben álló férfi ismeretlen kölnijének illata terjengett.

Daniel Foster egy bombát hatástalanítani próbáló férfi feszült, kimért kecsességével mozgott. Előhúzott egy vastag barna mappát a konyhaszigetem fiókjából – a konyhaszigetemről, ahol a születésnapi tortámat terveztem megenni –, és a hűvös szappankő felületen felém csúsztatta.

„A cégem áthelyezett Bostonból” – magyarázta Daniel halkan, valószínűleg azért, hogy ne riassza el a feleségét, akiről hallottam, hogy a gyerekekkel veszekszik az emeleti hálószobában. „A cég intézte a lakhatási ügyeket. Azt mondták nekünk, hogy ez egy prémium kategóriás, teljesen berendezett, kulcsrakész, vezetői lakás. Prémium árat fizettünk érte.”

Remegő ujjakkal nyitottam ki a mappát. A benne lévő lapok tiszták, hivatalosak és lesújtóak voltak.

Egy szabványos észak-karolinai lakásbérleti szerződés volt, vastag, jogi papírra nyomtatva. A címem a tetején félkövérrel volt szedve. A hátuljára fényes fényképek voltak csatolva a nappalimról, az egyedi készítésű könyvespolcaimról, sőt még az antik rézkádról is, amit Franciaországból küldtem.

De a második oldalon lévő pénzügyi összeomlástól szökött ki a vér az arcomból.

Futamidő: 12 hónap. Teljes bérleti érték: 72 000 USD. Teljes összeg fizetve céges banki átutalással.

Hetvenkétezer dollár

– A munkaadóm előre kifizette az egész évet – mondta Daniel halkan, miközben figyelte, ahogy a tekintetem a számokat pásztázza. – Inkább kihagyják a havi számlákat az áthelyezett vezetők esetében. Biztosítottak minket arról, hogy a tulajdonos teljes mértékben tisztában van a tranzakcióval, és felhatalmazott egy helyi képviselőt a tranzakció lebonyolítására.

A tekintetem az utolsó oldalra vándorolt, az aláírás sorára. Ott, azzal az éles, lejtős betűtípussal, amit fiatalkorom minden születésnapi kártyáján és bizonyítványán láttam, ott állt apám neve: Robert Mitchell .

Az aláírása alatt, takaros, átkozott Arial betűtípussal gépelve, a feltételezett beosztása állt: Lauren Mitchell hivatalos ingatlankezelője / jogi képviselője.

– Soha nem engedélyeztem ezt – suttogtam. A szavak hamuízűek voltak. – Soha nem adtam neki meghatalmazást. Soha nem egyeztem bele, hogy kibéreljem ezt a házat. Ő… ő lopta el ezt.

Daniel kissé hátrahőkölt, és megdörzsölte a tarkóját. „Jézusom. Komolyan azt hittem, hogy a maga nevében jár el. Nála voltak a kulcsok. Tudta az összes biztonsági kódot. Még azt is mondta, hogy maga egy elfoglalt belsőépítész, aki idejének nagy részét külföldön tölti.” Daniel elhallgatott, arckifejezése védekezőből együttérzővé vált. „Hihetetlenül sajnálom, Ms. Mitchell. De jogilag kötelező érvényű szerződésünk van.”

– Velem nem, nem! – csattantam fel, bár a düh nem rá irányult. Előkaptam a mobilomat a táskámból. Annyira remegett a kezem, hogy a földre ejtettem. Felkaptam, a hüvelykujjammal hevesen anyám elérhetőségének nevére csapódtam.

A telefon háromszor csörgött, mire felvette.

– Lauren, drágám! – trillázta anya hangja a hangszóróból, émelyítően vidáman. – Boldog születésnapot! Épp hívni akartunk apáddal. Kint ünnepelsz?

„Miért lakik egy bostoni család a tóparti házamban?”

A vonalban teljes csend honolt. Egy ragadozó nehéz, fojtogató csendje, amikor rájön, hogy a csapda a saját lábán csukódott be. Hallottam egy tévé halk hangját a háttérben Charlotte-i házukból, majd anyám tompa hangját, ahogy lefogja a kagylót.

– Lauren – mondta végül. A cukros édesség eltűnt, helyét védekező, rideg él vette át. – Na, ne csinálj jelenetet! Hol vagy most?

– A konyhámban állok, Eleanor – sziszegtem, és teljesen elhagytam az „anya” megszólítást. – Egy hamisított jogi dokumentumot nézek, amelyben apa azt állította, hogy a képviselőm, és ellopott hetvenkétezer dollárt. Válaszolj a kérdésre. Miért laknak a házamban?

– A bátyádnak mentőövre volt szüksége! – fakadt ki, és hangja védekezően hangzott fel. – Jason építőipari vállalkozása csődbe ment, Lauren. A beszállítók jelzálogot akartak tenni a felszerelésére! Tudod, mennyire igyekszik. És te még csak nem is használtad azt a házat! Mindig Chicagóban vagy ki tudja hol. Csak ott állt, és porosodott!

A szappankő pultra meredtem, a látásom elhomályosult a tiszta, hamisítatlan düh könnyeitől. „Szóval eladtad a menedékemet, hogy kiváltsd Jason alkalmatlanságát? Megint?”

Dulakodás támadt a vonalban. A telefon gazdát cserélt.

– Nagyon figyeljen rám, kisasszony! – visszhangzott apám dörgő, parancsoló hangja a hangszóróból. Nem bocsánatot kért. Parancsoló volt. – Jasonnak van egy felesége és három kisgyermeke, akit el kell tartania. Ön harminchét éves, egyedülálló, és két birtokon él. Ne legyen ilyen átkozottul önző.