Egy hatalmas levegővétel tört elő a tüdőmből. „Vége van?”

– Majdnem – mondta Megan óvatosan. – Apád beleegyezett a pénzügyi feltételekbe, de van egy kikötése, mielőtt aláírja a végleges, kötelező érvényű megállapodást. Ragaszkodik hozzá, hogy a szemedbe nézzen, amikor ezt teszi. Közvetítői találkozót akar. Szemtől szemben.

Kibámultam az irodám ablakán Charlotte szürke látképére. Tudtam, mi ez. Ez egy utolsó hatalmi játszma. Egy utolsó kísérlet arra, hogy bűntudattól hajtva engedelmeskedjenek nekem, hogy cipelnem kell a pénzügyi csődjük terhét.

– Készítsd elő! – mondtam, és a hangom acélossá vált. – Verjük be a szöget a koporsóba!

6. fejezet: Egy család boncolása

Megan ügyvédi irodájának tárgyalóját pszichológiai hadviselés céljára tervezték. Csupa üveg, króm és hideg, csiszolt márvány volt. Nem volt hová bújni, nem voltak meleg textúrák, amelyek elnyelhették volna a feszültséget.

Tíz perccel korábban érkeztem, egy elegánsan szabott, antracitkék blézerben. Megan mellé ültem, tökéletes testtartással, a kezem nyugodtan pihent az asztalon.

Amikor a nehéz üvegajtó kinyílt, a levegő azonnal megfagyott a szobában.

Anyám lépett be először. Összeaszottnak tűnt, sietősen felvitt sminkkel, remegő kezében egy papírzsebkendőt szorongatva. Apám követte.

A látványa szinte megdöbbentett. Robert Mitchell mindössze két hónap alatt egy évtizeddel öregedett. Az arrogáns, harsány pátriárka eltűnt. Vállai meggörnyedtek, arca eltorzult és sápadt. A per okozta stressz, a vagyonnal kapcsolatos nyilvános megaláztatás és dédelgetett nyugdíjtervének küszöbön álló elvesztése kiürítette őt.

Nem üdvözölt. Rám sem nézett, miközben nehézkesen belesüppedt az enyémmel szemben lévő ergonomikus bőrfotelbe. Az ügyvédje, egy fáradtnak tűnő férfi olcsó öltönyben, leült mellé, és elkezdte rendezni a megállapodási dokumentumokat.

– Remélem, boldog vagy, Lauren – rekedten mondta apa, a hangja úgy csengett, mint a smirgli. Végre felnézett, hogy találkozzon az enyémmel. Mérgező, fortyogó neheztelés töltötte el. – Sikeresen tönkretetted az alkonyati éveinket. El kellett fogadnunk egy alacsony ajánlatot a telekre. Elveszítjük a lakásunkat. Gyakorlatilag újra kezdjük.

Nem riadtam meg. Nem fordítottam el a tekintetemet.

– Nem, apa – válaszoltam, és a hangom tisztán szólt a márványasztalon keresztül. – Számított döntést hoztál, hogy meglopod a lányodat. Csalást követtél el. Most a saját tetteid következményeit tapasztalod. Én csak a bank vagyok, amely beszedi a tartozását.

Anya megtörölte a szemét, újabb könnyek szöktek a szemébe. „A bátyád vállalkozása emiatt csődbe fog menni” – nyögte ki. „Meg kellett hirdetnie az új hajóját eladásra. A felesége azzal fenyegetőzik, hogy elviszi a gyerekeket, és beköltözik a húgához. Hogy tudsz aludni éjszaka, tudván, mit tettél Jasonnal?”

Lélegzetelállító volt a merészség. Előrehajoltam, az asztalra könyököltem, és olyan hideg tekintettel néztem anyámra, hogy szinte befagyasztotta volna a tavat.

„Majdnem elvesztettem az egyetlen otthonomat, ami valaha is igazán a tulajdonomban volt” – mondtam, halálos pontossággal artikulálva minden szótagot. „Idegen emberek aludtak az ágyamban. Kénytelen voltam a saját húsom és vérem ellen harcolni, csak hogy megvédjem a tulajdonomat. Egy szemhunyásnyit is elvesztettetek álmot attól, amit velem tettetek?”

Csend borult a szobára. Nehéz, fojtogató, tagadhatatlan csend. Egyikük sem tudott a szemembe nézni.

Hirtelen apám mobilja vadul rezegni kezdett az üvegasztalon. Kijelzővel felfelé volt. A hívóazonosító élénken felvillant: Jason.

Apám úgy bámulta, mintha egy mérges kígyó lenne. Lassan kinyújtotta a kezét, és kihangosította, majd felvette, talán abban reménykedve, hogy Jason kétségbeesése végre megtöri az elszántságomat.

„Apa!” – Jason hangja robbant be a szobába, kétségbeesetten és dühösen. „A bank hívott! Levonják a hitelkeretet! Megígérted, hogy ez a megállapodás nem befolyásolja a garanciámat! Hagyod, hogy Lauren tönkretegye a jövőmet!”

Apám lehunyta a szemét, és a homlokát dörzsölte. Harminchét év óta először képtelen volt csak úgy a zsebébe nyúlni – vagy az enyémbe –, hogy odaadja Jasonnak a számlát a hibái kijavításáért. Hivatalosan is kiszáradt a kút.

– Mennem kell, Jason – motyogta apa erőtlenül, és letette a telefont.

Megan, megérezve a gyilkosságot, átcsúsztatta a vastag papírköteget a sima asztalon. „Ha végeztünk a panaszok felvetésével, az aláírási lapok be vannak zárva. Ez a megállapodás garantálja 72 000 dollár visszafizetését banki csekk formájában negyvennyolc órán belül, plusz 14 000 dollár ügyvédi költséget. Emellett végleg visszavon minden igényt, hozzáférési vagy kezelési jogot a Norman-tó birtokára vonatkozóan.”

Apám felvette a nehéz Montblanc tollat, amit az ügyvédje nyújtott neki. Hosszan bámulta a szaggatott vonalat. A keze kissé remegett.

Még utoljára felnézett rám. „A pénzt választod a saját családod helyett, Lauren. Megbánod majd, ha elmegyünk.”

Lassan felálltam, és begomboltam a zakómat. Lenéztem a férfira, aki egész életemben kicsinek tartott.

– Nem – mondtam halkan, miközben a levegőben ott csengett az igazság. – Abban a pillanatban hoztad meg ezt a döntést, hogy a hátam mögött meghamisítottad a nevemet. Írd alá a papírt, apa.

Nagyot nyelt. Lehajtotta a fejét, és egy sor rángatózó, legyőzött mozdulattal aláírta a nevét.

Ahogy felálltak, hogy távozzanak, anyám átnyúlt az asztalon, ujjai a csuklómat súrolták. „Lauren… kérlek” – suttogta, és a szeme könyörgött, hogy egy darabig megmaradjak abból a kétségbeesett lányból, aki valaha voltam. „Meg tudsz bocsátani nekünk valaha?”

Gyengéden, de határozottan kihúztam a kezem a szorításából.