– Önző? – fojtottam ki magamból egy keserű, szaggatott nevetést. – Hamisítottad a nevemet, apa. Bűncselekményt követtél el.

– Semmi ilyesmit nem tettem! – vakkantotta. – A saját nevemen írtam alá. Én vagyok az apád. Én neveltelek fel. Én fizettem a fogszabályzódat, a ruháidat, a fejed feletti tetőt tizennyolc éven át. Tartozol ennek a családnak valamivel, Lauren. Ez a pénz arra ment, hogy a bátyádat távol tartsuk az utcától. Éppúgy hozzánk tartozik, mint a tiéd.

„Az az én házam!” – sikítottam, és a civilizált máz végre darabokra hullott. Daniel meglepetten hátrált egy lépést.

„És azok az emberek jó pénzt fizettek azért, hogy itt lakhassanak!” – kiáltotta anya, miután láthatóan egészen közel hajolt a telefonhoz. „Ne merészelj bemenni oda és zaklatni őket, Lauren! Ne rontsd el ezt Jasonnek! Ha felhajtást csinálsz, soha nem fogunk megbocsátani neked.”

Kattintson

A vonal elnémult.

A gondosan megtervezett konyhám közepén álltam, a telefont még mindig a fülemhez szorítva, és a tárcsahangot hallgattam. Nemcsak elárultak. Úgy érezték, joguk van a véremhez, az izzadságomhoz és a vagyonomhoz, egyszerűen azért, mert Jason eltékozolta a sajátját.

Daniel halkan megköszörülte a torkát. – Jól vagy? Kérsz… kérsz egy pohár vizet?

Lassan leengedtem a telefont. Ránéztem a barna mappára. Ránéztem a kislány triciklijére az ablakon. Aztán újra ránéztem a bérleti szerződés aláírására. Apám azt feltételezte, hogy egyszerűen csak a hasamra gurulok, sírok, és elfogadom a szerepemet, mint a Mitchell család áldozati báránya. Az életem végéig tartó kétségbeesett vágyamra fogadott a jóváhagyásukért.

Rosszul játszott.

– Mr. Foster – mondtam hátborzongatóan nyugodt hangon, a kezem remegése hirtelen megszűnt. – Megtenne nekem egy hatalmas szívességet? Beszkennelné a teljes bérleti szerződést és a cégétől kapott banki átutalási bizonylatot, és elküldené nekem most azonnal e-mailben?

Daniel lassan bólintott. – Persze. De mit fogsz csinálni?

– Ma estére békén hagylak téged és a családodat – mondtam, és az ajtó felé fordultam. Megálltam, és hátranéztem a vállam fölött. – De holnap porig égetem apám világát.

3. fejezet: A gyújtós összegyűjtése

Azon az éjszakán nem aludtam. Harminc mérföldet vezettem vissza a város felé, találtam egy steril, fényesen megvilágított útszéli motelt, és bejelentkeztem egy szobába, amiből halványan állott füst és erős hipó szaga terjengett. Leültem a megereszkedett matrac szélére, a laptopom megvilágította az arcomat a sötétben, és dolgoztam.

A könnyek, amikre számítottam, sosem jöttek. Az elutasítás üres fájdalma, ami egész felnőtt életemet végigkísérte, kiégett, hideg, éles dühöt hagyva maga után. Először nem én voltam a sebzett lány, aki próbálja megérteni, miért nem elég jó. Én egy építész voltam, aki egy hibás építményt vizsgál, és arra készül, hogy lerombolja.

Szombat reggel pontosan 7:00-kor felhívtam Megan Cartert .

Megan egy könyörtelen, rémisztően briliáns ingatlanjogi ügyvéd volt, akit két évvel ezelőtt szerződtettem, amikor egy kereskedelmi vállalkozó megpróbált kicsalni belőlem egy ötvenezer dolláros tervezési díjat. Egy olyan nő volt, aki gyakorlatilag jogi precedensekben és felszólító levelekben kommunikált.

– Lauren – szólt Megan rekedtes hangja a vonalban, amit egy kávédaráló zúgása kísért. – Szombat van. Jobb, ha valaki halott, vagy hamis tulajdonjogot tart fenn az ingatlanodról.

– Az utóbbi – mondtam kifejezéstelenül.

Lélegzetvétel nélkül elmeséltem neki az egészet. A pótkulcsokat. A kitalált bérleti szerződést. A hetvenkétezer dolláros céges átutalást. A telefonhívást, amelyben a szüleim beismerték, hogy az ellopott pénzt Jason csődbe ment vállalkozásába utalták.

Megan abbahagyta a kávéőrlést. „Az édesapja kereskedelmi bérleti szerződést írt alá meghatalmazott képviselőként? Egy olyan ingatlanon, amely kizárólag a te nevedre szól? Aláírt meghatalmazás nélkül?”

„Igen. Megvan a PDF-fájl, amit a bérlő tegnap este e-mailben küldött. Most azonnal továbbítom Önnek.”

Gyors kattanást hallottam a billentyűzeten a telefon végén. Egy halk füttyszó hagyta el a száját. „Ó, Lauren. Tényleg közbelépett. Ez nem csak egy polgári per. Ez csalárd félrevezetést, a tulajdonjogaid megsértését és potenciálisan bűncselekményt is magában foglal.”

– Nem érdekel, hogy börtönbe küldjem – mondtam, miközben a motelszoba hámló tapétáját bámultam. – De vissza akarom kapni a pénzem. Minden egyes dollárt. És azt akarom, hogy tűnjenek el az életemből, örökre. De Megan… ők a szüleim. Vajon a bíró ezt csak egy kusza családi veszekedésnek tekintené?

– Nem, ha céges bérleti szerződésről van szó – mondta Megan élesen. – De légmentesen záródó dokumentumokra van szükségünk. A bíró minden olyan jelre kíváncsi, ami arra utal, hogy hallgatólagosan engedélyezted neki, hogy ügynökként járjon el. Írtál neki valaha olyan SMS-t, amiben azt írtad, hogy „gondoskodhat a házról” vagy „intézheti a dolgokat”?

Összeszorult a gyomrom. Kétségbeesetten megnyitottam az üzenetküldő alkalmazást a telefonomon, és visszagörgettem az apámmal folytatott hónapok óta tartó beszélgetéseket. Kihagytam a hétköznapi udvariasságokat, és a bérleti szerződés aláírását megelőző hetekre koncentráltam.

És akkor megtaláltam.

Egy üzenet volt apától, mindössze három héttel azelőtt, hogy aláírta a csalárd bérleti szerződést. Ne aggódj a tóparti ház miatt, drágám. Mindent jól elintézem itt fent. Te csak a nagy projektedre koncentrálj Chicagóban.

– Megan – olvastam fel hangosan az üzenetet, miközben hányinger öntött el. – El tudná ezt magyarázni? Azt állíthatná, hogy a „gondoskodom mindenről” azt jelenti, hogy szóban felhatalmaztam a bérbeadásra?