Mariana megérkezett, és azt gondolta, hogy talán hibázott.

Laura több nyomtatott szöveget tett az asztalra.

– Hivatalos állást szeretnék felajánlani. Fél napot itt, a többit otthonról.

Marianna mozdulatlan maradt.

-Nekem?

– Hónapok óta két munkatárs munkáját felügyeled, és soha nem késtél.

– Nálam van Mateo.

– Ezért ajánlom fel ezt az ütemtervet.

Mariana gombócot érzett a torkában.

Hónapokig azt hallotta, hogy a munkája nem „igazi munka”.

Most valaki pontosan azért alkalmazta, amit Diego megvetett.

Elfogadta.

Röviddel ezután helyet kapott Mateo számára egy közeli óvodában.

Az első napon a gyerek nem akarta elengedni a kezét.

– Visszajössz értem?

-Természetesen.

– Evés után?

— Evés után.

Egy tanár mutatott neki egy favonatot, és Mateo, a figyelmének elterelése miatt, elengedte anyja ujjait.

Mariana kiment a folyosóra, és próbált nem sírni.

Nincs szomorúság.

Furcsa érzés volt egy olyan életet felépíteni, amiről évekig azt hittem, hogy lehetetlen.

Megkezdődött a jogi válási folyamat is.

Diego időt kért a kibékülésre.

Mariana egyértelmű volt: nem akarja folytatni a házaséletet.

Amikor mindennek vége lett, eltette a dokumentumokat a lakás tulajdoni lapjaival együtt.

Aztán felhívta az apját.

– Apa… vége van.

Arturo néhány másodpercig hallgatott.

-Büszke lenne rád az anyukád.

Marianna lehunyta a szemét.

Az édesanyja évekkel korábban meghalt, de azon a délutánon úgy hiányzott neki, mint már néhányszor korábban.

– Bárcsak elmondhatnám, hogy képes voltam rá.

– Akkor mondd meg neki.

Azon az estén, miközben Mateo egy játékautóval játszott az ablak közelében, Mariana valami egyszerűt vett észre: a ház csendes volt.

Senki sem kérdezte, mi lesz vacsorára.

Senki sem panaszkodott, hogy a számítógépük fénye zavaró lenne.

Senki sem gúnyolta ki a munkásságát.

Sokáig összekevertem a csendet a magánnyal.

Most már megértette, hogy ezt békének is nevezhetjük.

A magazinnál jobban megismerte Javiert, egy elvált riportert, akinek volt egy hatéves lánya, Valentina.

Először munkahelyi kérdésekről vitatkoztak.

– Túl szépen megfogalmaztad ezt a bekezdést – mondta neki Javier egy reggel –. A megkérdezett személy nem szokott így beszélni.

– És miért adod nekem a szöveget, ha nem akarod, hogy szerkesszem?

– Hallgassuk meg a hangfelvételt.

Hallották őt.

Mariana rájött, hogy igaza van.

Tíz perccel később odalépett az íróasztalához.

– Durván válaszoltam. Bocsánat.

Javier elmosolyodott.

–Semmi komoly. Mindannyian kicsit megőrülünk itt kávé előtt.

Idővel elkezdtek együttműködni a jelentések elkészítésében.

Nem voltak romantikus kijelentések vagy ígéretek.

Marianának ez tetszett.

Javier anélkül beszélt a volt feleségéről, hogy megsértette volna. Megszervezte a napjait Valentinával, és amikor valami megváltozott, egyszerűen megoldást keresett.

Egy pénteken Arturo kénytelen volt húsz percre magára hagyni Mateót a szerkesztőségben.

Valentina is ott volt, és Javierre várt.

Öt perccel később a gyerekek régi újságlapokból építettek egy utat.

– Az én autóm megy először – mondta Mateo.

– Nem. Én nagyobb vagyok – felelte Valentina.

– Az nem számít.

Javier Marianára nézett.

– Úgy vélem, egy nemzetközi konfliktusnak vagyunk tanúi.

Marianna nevetett.

Meglepte magát azzal, hogy megtette.

Nem emlékezett rá, mikor nevetett utoljára anélkül, hogy ne tűnődne azon, vajon később érzelmi árat kell-e fizetnie a jókedvéért.

Eközben Diego elkezdte felfedezni, hogyan működik az élet, amikor senki sem oldott meg mindent helyette.

Teresa minden hónapban ráterhelte az adósság egy részét.

– Több kell nekem.

– Nem tehetem. Fizetem a gyerektartást, az utazást és a saját kiadásaimat.

– És mit érdekel engem a közlekedésed?

Egyik este Diego elvesztette a türelmét.

– És mit érdekel engem a főztöd?

Terézia hirtelen megfordult.

– Ne felejtsd el, hogy itt laksz.

Ez a mondat elhallgattatta.

Azt gondolta, hogy anyja háza kényelmes menedék lesz számára.

Hamarosan rájött, hogy Teresa sem akar örökké egy felnőtt férfit eltartani.

– Mikor fogsz már bérelni valamit?

Most én zavarlak?

– Hatvankét éves vagyok, Diego. Nem szándékozom újra felnevelni a fiamat.

Egy hónappal később kibérelt egy kis szobát.

Az első este instant ételt melegített, és egyedül ült egy műanyag asztalnál.

Kilenc órát dolgozott.

Fájtak a lábai.

Nem volt kedvem mosogatni.

Aztán eszébe jutott, hogy Mariana hajnali kettőig dolgozott, és hétkor kelt, amikor Mateo felébredt.

Arra is visszaemlékezett, amikor panaszkodott, mert a konyhai lámpa megakadályozta az alvásban.

Először érzett szégyent anélkül, hogy bárkit is hibáztathatott volna a közelben.

Mariana viszont végül visszatért ugyanabba a sportklubba, ahol elutasították a kártyáját.

– Anya, most elmegyek úszni?

-Most már igen.

A kártyát a terminál közelébe tartotta.

Fizetés jóváhagyva.

Mateo örömében ugrált.

Miközben az üveg mögül figyelte, üzenetet kapott Diegótól.

„Vasárnap el tudom vinni?”

Marianna így válaszolt:

„Igen. Tízkor. Add ide négy előtt, mert úszni fog.”

Diego néhány perccel később válaszolt.

“Úszás?”

“Igen.”

További hozzászólások nem voltak.

Vasárnap időben érkezett.

Mateo odaszaladt, hogy megölelje.

Mariana soha nem próbálta megakadályozni az apa és fia közötti kapcsolatot. Ami felnőttek között történik, azt nem szabadna büntetésként használni a gyermek számára.

Diego azonban kifogásokat kezdett keresni, hogy tovább maradhasson az ajtóban.

– Van kávéd?

-Igen.

– Elvehetnék egyet.

– Otthon is elviheted.

Figyelte őt.

– Akkor most idegen vagyok?

– Mateo apja vagy, és érte jöttél. Semmi több.

Hetekkel később egy csokor virággal jelent meg.