Mariana kiment a folyosóra, és becsukta maga mögött az ajtót.
-Mi történt?
– Beszélni akarok veled.
– Jól van Mateo?
-Igen.
Átadta neki a virágokat.
Nem vette el őket.
– Mariana, van munkám. Mindent én fizetek. Semmihez sem nyúltam, ami nem az enyém. Újrakezdhetjük.
„Amit leírsz, az nem rendkívüli változás, Diego. Ez felnőttként viselkedik.”
Nyelt egyet.
– Hibáztam.
– Hetek óta tervezted, hogy pénzt veszel ki a számlámról.
– Anyám nyomást gyakorolt rám.
– Aztán azzal fenyegettél, hogy elveszed tőlem Mateót.
– Dühös voltam.
– Azt is mondtad, hogy a lakás felét akarod.
– Kétségbeesett voltam.
Marianna nyugodtan nézett rá.
– Mindig van magyarázatod arra, amit teszel. Soha nincs felelősséged.
Diego lehalkította a hangját.
– Tegyük meg a fiunkért!
—Nem használ Mateót.
-Vissza akarom kapni a családomat.
-Vissza akarod kapni azt az életet, ami régen volt.
– Nem igaz.
– Egy ház, amiért nem fizettél, főtt étel, egy éjszaka dolgozó feleség és egy após, aki bevásárol. Ez hiányzik.
Diego elsápadt.
Hirtelen letérdelt.
-Kérem.
Marianna hátrált egy lépést.
-Kelj fel.
– Amíg nem mondod, hogy átgondolod.
-Akkor el fogsz fáradni.
Diego dühösen felpattant.
– Van nálad valaki?
Marianna nyitotta ki az ajtót.
– Még ha örökre egyedül lennék is, akkor sem jönnék vissza hozzád.
Ez a mondat véget vetett a beszélgetésnek.
Napokkal később Javier meghívta Marianát és Mateót egy parkba, ahol Valentina is tartózkodni fog.
A gyerekek a játszótér felé rohantak.
Vettek fagylaltot.
Mateo orrára csokoládét kapott.
– Tiszta vagyok – jelentette ki komolyan.
Javier fogott egy szalvétát.
– Persze. A fagyi megviselt.
Mariana nevetett, amikor meglátta Diegót a gyalogosutca túloldalán.
Ő is látta őket.
Mateo elfutott.
-Apu!
Diego lehajolt és átölelte a fiát.
Aztán Javierre nézett.
Mariana tartotta a prezentációt.
– Javier vagyok. Velem dolgozik.
A férfiak üdvözölték egymást.
Diego arra számított, hogy valaki átveszi a „helyét”, de valami fájdalmasabb történt.
Sehol sem várt rá.
Javier nem próbált semmit bizonyítani. Nem ölelte birtoklóan Marianát. Nem úgy beszélt, mintha ő lenne a család új tulajdonosa.
Egyszerűen csak elkísértem őket.
Mateo megrántotta apja ruhájának ujját.
– Apa, gyere velünk.
Diego megrázta a fejét.
– Mennem kell, bajnok.
– Teréz nagymama házához?
-Igen.
– Holnap jössz?
Marianna nyugodtan válaszolt:
– Apád majd felhív este, és meglátjuk, mikor tud.
Diego figyelte őt.
Korábban elég volt, ha összevonta a szemöldökét, hogy Mariana megváltoztassa a hangnemét, túlmagyarázza, vagy megpróbálja megnyugtatni.
Most már nem volt benne félelem.
Amikor Mateo visszaszaladt Valentinával, Diego megkérdezte:
– Van valami közted és Javier között?
Marianna ránézett.
– Ezt nem a te dolgod megkérdezni.
– Közel áll a fiamhoz.
– Van valami konkrét dolog, ami aggasztja Mateóval kapcsolatban?
Diego képtelen volt válaszolni.
–Akkor nincs miről tovább beszélni.
Marianna visszatért a gyerekekkel.
Diego néhány másodpercig állt, és nézte, ahogy elsétálnak.
Most először értette meg, hogy nem azért veszítette el a feleségét, mert megjelent egy másik férfi.
Akkor vesztette el, amikor eldöntötte, hogy a lánynak soha nem lesz bátorsága elmenni.
Hónapokkal később Javier meghívta Marianát vacsorára a gyerekek nélkül.
„Ez egy randi?” – kérdezte a lány.
– Erre számítottam.
Marianna elmosolyodott.
– Akkor igen.
Nem voltak túlzó ígéretek.
Nem beszéltek házasságról vagy új család alapításáról.
Javiernek nem kellett megmentenie.
És Mariana már nem akart megmenekülni.
Amikor aznap este egyedül tért vissza a lakásába, rájött, hogy a magány már nem ijeszti meg.
Valamivel később Diegónak sikerült kibérelnie egy kis lakást, és rendszeresen elkezdte látogatni Mateót.
Mindkét szülő jelen volt az óvodai ünnepségen.
Mateo nyúlnak öltözve jött ki, egy kartonéremmel a kezében.
– Apa! Anya! Nézd!
Diego vitte.
–Láttalak. Csodálatos voltál.
Aztán Marianára nézett.
– Köszönöm, hogy tudattad velem.
– Ez az ő bulija. Te vagy az apja.
Ez volt minden.
Már nem voltak egy pár.
Nem kellett volna ellenségeknek lenniük.
Ők voltak Mateo szülei.
Egy tavaszi délután Mariana ismét a parkban volt Javierrel, Valentinával és Mateóval, amikor Diego megjelent, hogy felvegye a gyereket.
Máté feléje futott.
–Apa! Ettem fagylaltot.
– Már láttam a bizonyítékot – felelte Diego, és egy csokoládéfoltra mutatott az ingén.
Javier odalépett hozzá és üdvözölte.
Diego ezúttal feszültség nélkül válaszolt.
Amikor néhány másodpercig egyedül maradtak, Diego Marianára nézett.
—Mateo sokat beszél Javierről.
Éber maradt.
De Diego folytatta:
„Először zavart. Aztán megértettem, hogy ha a fiunk biztonságban van és boldog, akkor nem szabadna ebből újabb problémát csinálnom.”
Mariana bólintott.
-Köszönöm.
Diego megfogta Mateo kezét.
Mielőtt elment, megállt.
– Mindent elrontottam, ugye?
Marianna nem válaszolt.
Már nem volt rá szükség.
Diego sem erősködött.
Apa és fia egy lufiállvány felé sétáltak.
Javier közeledett.
-Minden rendben?
Mariana nézte, ahogy Mateo egy hatalmas lufira mutogat, miközben az apja megpróbálja rávenni, hogy válasszon egy kisebbet.
-Igen, minden rendben.
Végigsétáltak a park sugárúton.
Aztán Marianának eszébe jutott az a reggel a klub terminálja előtt, amikor nem tudott fizetni a medenceért, mert a számlája gyakorlatilag üres volt.
Abban a pillanatban azt hitte, hogy negyvennyolcezer pesót vettek el tőle.
Idővel rájött, hogy azon a napon valami sokkal nagyobbat veszített el: azt az illúziót, hogy mindent elviselni az egyetlen módja a család megőrzésének.
