– Victoria nem mentett meg, Claire – mondta Arthur hideg, fortyogó, évtizedek óta tartó dühvel átitatott hangon. Nehézkesen az asztala szélének támaszkodott, és a padlótól a mennyezetig érő ablakokon át a lent elterülő város látképére bámult. – Az apád, Robert, a legfontosabb technológia ötvenegy százalékát birtokolta. Briliáns mérnök volt, de szörnyű üzletember.
Arthur felém fordult, szomorúsággal teli szemekkel. „Victoria ragadozó jogi taktikákat alkalmazott. Könnyed perekbe keverte, befagyasztotta a személyes vagyonát, és olyan szoros pénzügyi sarokba szorította, hogy a stressz végül halálos szívrohamot okozott. Ellopta az örökségét, miközben a teste még meleg volt.”
A rémisztő kirakós darabjai émelyítő tisztasággal pattantak a helyükre, egy olyan groteszk képet alkotva, hogy majdnem fizikailag hánytam a drága szőnyegre.
– A házasságom – nyögtem ki, miközben a megsárgult papírt a mellkasomhoz szorítottam, és úgy éreztem, mintha forogna a szoba. – Julian nem azért vett feleségül, mert szeretett. Nem azért vett feleségül, mert jó asszisztens voltam.
– Azért vett feleségül, hogy kezelje a rejtett részvényeket – erősítette meg Arthur komoran, és egy pohár skót whiskyt kínált felém, amit remegő kézzel elfogadtam. – A régi társasági szabályzat és a légmentesen záródó házassági szerződés értelmében, amelyet Victoria kényszerített aláírni, amikor huszonkét éves voltál és gyászoltál, Victoria meghatalmazott útján ellenőrizte apád szellemi részvényeit.
Arthur belekortyolt a saját italába. „Nem szeretetből vagy tiszteletből követelték a teljes, engedelmes diszkréciódat, Claire. Azért követelték, mert ha valaha is felébrednél, ha valaha is túl alaposan belenéznél a könyvekbe vagy a saját történelmedbe, az egész birodalmuk kártyavárként omlana össze.”
Az árulás annyira abszolút, kegyetlenségében annyira hatalmas volt, hogy meghaladta a normális emberi érzelmeket. Nemcsak egy megcsalt, figyelmen kívül hagyott feleség voltam. Pénzügyi túsz is. Fogságban tartott tenyészkanca egy ellopott szabadalomért.
Mielőtt a felismerés lesújtó súlya teljesen megbéníthatott volna, Arthur irodájának nehéz tölgyfa ajtaja hevesen kitárult, és a falnak csapódott.
Victoria ott állt. Három drága üzleti jogász vonult körül, egyforma, szénszürke öltönyben. Visszanyerte eredeti nyugalmát. Egyetlen haja sem lógott ki a helyéről. De a tekintete mérgesen, kifejezéstelenül és élettelenül csillogott.
– Azt hiszed, hogy hihetetlenül okos vagy, Claire? – köpte Victoria, miközben úgy lépett be a szobába, mintha még mindig minden egyes lélegzetvétel az övé lenne. Nem nézett Arthurra. Teljesen rám koncentrált. – De te nem vagy több, mint egy hisztérikus, megvetett nő, aki épp most követett el egy vállalati terrorcselekményt.
„Lelepleztem egy hatalmas csalást” – mondtam remegő hangon, de ezúttal egy újonnan talált, rémisztő dühtől remegtem. Felálltam, a szabadalmi okiratot szorongatva.
– Kitaláltál egy bonyolult illúziót – vágott vissza simán az egyik ügyvédje, előrelépett, és egy vastag köteg jogi közleményt dobott le a közöttünk lévő üveg dohányzóasztalra. – Már kiadtunk egy sajtóközleményt a nagyobb pénzügyi hálózatoknak. Julian személyes eszközeit feltörték. A lent bemutatott pénzügyi dokumentumok mélyhamisítványok voltak, egy elégedetlen, alacsony beosztású alkalmazott állította elő, aki megpróbált zsarolni a cégtől.
Hitetlenkedve néztem Victoriára. A hazugság merészsége megdöbbentő volt. „Ezt nem lehet elferdíteni. Arthur ellenőrizte az ellenőrzést.”
– Már meg is osztottam, drágám – mosolygott Victoria rémisztő, vértelen arckifejezéssel, ami nem érte el a szemét. – Vanessa aláírt egy eskü alatt tett nyilatkozatot, amelyben megerősíti, hogy a fiatalabb informatikusok és az utazási koordinátorok szervezték meg a sikkasztást, hogy Julian ellen vádat emeljenek. Már kirúgták őket, megvonták a hozzáférésüket, és hivatalosan is a rendőrséghez fordultak vádemeléssel. Julian továbbra is vezérigazgató marad.
Végül hideg tekintetét Arthurra fordította. „És ami téged illet, Arthur. A családod ága mindig is szánalmas kellemetlenség volt. Most azonnal lépj el ettől a lánytól, különben gondoskodom róla, hogy a személyes vagyonkezelői alapjaidat porrá zúzzák, és alkonyati éveidet az adócsalás vádjával kell töltened.”
Victoria sarkon fordult és kisétált, ügyvédei a nyomában, nehéz fenyegetést hagyva a fojtogató levegőben.
Lenéztem az asztalon heverő jogi papírokra. Végső ítéletek voltak. Befagyasztották a személyes bankszámláimat. Kizártak a saját lakásomból.
De ami még ennél is rosszabb, sikeresen ráterítették az ártatlan fiatalabb alkalmazottakat – akiket ismertem, akik rám mosolyogtak a pihenőben –, akiket véletlenül lelepleztem az adatgyűjtés során. Victoria az igazság pillanatát az ártatlanok mészárlásához vezette.
„El fog temetni” – suttogtam, és a harci erő kifulladt belőlem, ahogy a hatalmas erőforrásokra néztem, amelyeket ellenem sorakoztattak fel. „Azokat a srácokat is el fogja temetni az informatikában.”
Arthur odament a dohányzóasztalhoz. Felvette a jogi közlemények vastag kötegét. Nem olvasta el őket. Tökéletesen kettészakította az egész köteget, a vastag papír hangos, kielégítő robajjal szakadt szét, majd a darabokat a szemetesbe dobta.
– Nem – mondta Arthur. Felém fordult, és olyan tűz lobbant a szemében, amilyet még soha nem láttam. Egy tábornok tekintete, aki végre megkapta a támadási parancsot. – Ami ma lent történt, az botrány volt, Claire. Szégyenletes. De mi kezdődik most? Ez egy háború.
2. fejezet: A háborús szoba
Nem voltam hajlandó megtörni.
Victoria azt akarta, hogy elkúszva váljak el, csendes, titoktartási szerződés által szigorúan korlátozott válás keretében, és hagyjam, hogy ő továbbra is az ellopott királyságát uralkodjon az elefántcsonttornyából. De egyetlen végzetes, arrogáns hibát követett el. Súlyosan alábecsülte azokat az embereket, akiket eldobhatónak tartott.
