A penthouse. A fényűző, tágas lakás, amit hét évig Juliannal osztottam meg. Amihez technikailag még mindig kulcskártyával volt hozzáférésem, mert Victoria ügyvédei még nem véglegesítették hivatalosan a kilakoltatási papírokat.

– Megyek – mondtam azonnal, és felkaptam a kabátomat egy szék támlájáról.

– Claire, nem. Túl veszélyes – érvelt Arthur, és megragadta a karomat. – Ha Julian ott van…

– Julian ma este kárfelméréses vacsorát rendez az ázsiai befektetőkkel – vágtam vissza, és az órámra néztem. – Csak éjfélkor ér haza. Ez az egyetlen szabad időpontunk. Ha várunk, Victoria áthelyezi a kocsifelhajtót.

Egy órával később az 50. emelet fényűző, csendes folyosóján álltam. Becsúsztattam a régi, kaparós belépőkártyámat a penthouse ajtóleolvasójába.

Egy piros lámpa pislogott. Aztán csodával határos módon zöldre váltott.

Belöktem az ajtót, és beosontam a sötét, tágas nappaliba. A padlótól a mennyezetig érő ablakokon át panorámás, csillogó kilátás nyílt a városra, amelyet éppen a feje tetejére akartam állítani. Némán Julian dolgozószobája felé indultam.

Ismertem a kódot az absztrakt festmény mögötti rejtett fali széfjéhez. Gyötrelmes, undorító irónia volt: a kód a házassági évfordulónk volt.

Beütöttem a számokat. 0-9-1-4.

Kattintson

Kinyitottam a nehéz acélajtót. A bársonnyal bélelt széf közepén, a vészhelyzeti készpénz és Julian útlevelei mellett egy elegáns, ezüst színű, SSD-meghajtó állt.

A Szent Grál

Megragadtam, a szívem rémisztő, de izgalmas győzelemérzettel vert. Mélyen a kabátzsebembe gyömöszöltem.

De ahogy megfordultam, hogy elhagyjam az irodát, a mennyezeti lámpák vakítóan felvillantak.

Az ajtóban Julian állt, laza szmokingban, kezében egy félig üres pohár drága skót whiskyvel.

– Szia, Claire – mosolygott. Karizmatikus maszkja visszakerült a helyére, de a tekintete teljesen, rémisztően élettelen volt. – Éreztem, hogy vissza fogsz mászni a holmidért.

3. fejezet: A túsz és a hacker

Julian teljesen belépett a szobába, és lazán nekidőlt az ajtófélfának, gyakorlatilag eltorlaszolva az egyetlen kijáratot.

– Tedd vissza a meghajtót a széfbe, Claire – mondta, miközben lassan, megfontoltan kortyolt az italából. – Behatolást követsz el. Most azonnal felhívhatnám a rendőrséget, és letartóztathatnálak betörésért. Képzeld el a főcímeket. „Elégedetlen volt feleségemet lopáson kapták.”

A kabátomba kapaszkodtam, a kezem a kocsifelhajtó hideg fémébe kapaszkodott az anyagon keresztül. Agyam száguldott, számolgattam a távolságot az ajtóig, a bronzlámpa súlyát az asztalon.

– Ez a vezetés mindent bizonyít, Julian – mondtam nyugodt hangon, és nem akartam kimutatni a mellkasomban dübörgő félelmet. – Bizonyítja, hogy Victoria ellopta apám örökségét. Bizonyítja a sikkasztást. Bizonyítja, hogy te nem vagy más, mint egy bábu.

Julian mosolya gúnyos vigyorrá feszült. – Semmit sem bizonyít, ha letörlik, mielőtt bárki meglátná – vágott vissza, miközben lassan előrelépett, és letette a poharát az asztalra.

„Add ide, Claire. Add ide most azonnal, és megkérem anyámat, hogy ejtse a rágalmazási pereket ellened. Elvehetjük ezt az egészet. Egy szép, csendes, nagyon nagylelkű megállapodással távozhatsz. Soha életedben egy napot sem kell dolgoznod. Egyszerűen… eltörölhetjük ezt az egész ocsmányságot.”

– Mint ahogy kitörölted az apámat? – köptem, és a düh végre a felszínre tört. – Mint ahogy hét évre kitörölted az életemet?

Julian arca megkeményedett. A báj eltűnt, helyét egy olyan férfi csúnya, öntelten érzett dühe vette át, akinek soha nem mondtak nemet. – Te hálátlan ribanc! – sziszegte.

Felém vetette magát.

A mellkasához vágtam a bronz asztali lámpát. Egy nyögéssel elütötte, de pont annyira lelassította, hogy lelassította. Az ajtó felé rohantam, de megragadta a kabátom hátulját, hevesen megpördített, és a könyvespolcnak csapott.

„Add ide a vezetést!” – kiáltotta, és a zsebem után nyúlt.

Mielőtt az ujjai megtalálhatták volna, egy éles, kétségbeesett, rémült hang visszhangzott a folyosóról.

„Julian, ne!”

Mindketten megdermedtünk, és az ajtó felé fordultunk.

Vanessa ott állt. Teljesen tönkrement. Drága sminkje elkenődött a könnyektől, a haja kócos volt, és egy vastag, gyűrött papírlapot szorított a mellkasához. Teljesen rémültnek tűnt, remegett, mint egy falevél a szélben.

– Vanessa? Mi a fenét keresel itt? – vakkantotta Julian, kissé lazítva a szorításomon, de nem engedett el. – Neked kellene intézned a sajtóembargót!

Vanessa nem rá nézett. Rám nézett, kétségbeesetten tágra nyílt szemekkel.

– Victoria engem próbál felhúzni – nyögte Vanessa, miközben újabb könnyek gördültek végig a szempilláin. Feltartotta a gyűrött papírokat. – Épp most loptam el egy titkosított e-mailt a jogi osztálytól. Victoria nem fogja többé a fiatal informatikusokat hibáztatni. Rájött, hogy Arthur védi őket. Engem fog hibáztatni.

Julian gúnyosan felhorkant, és a szemét forgatta. – Ne légy nevetséges, Vanessa. Az anyám soha nem…

„Engem állít be a sikkasztás egyetlen kitervelőjének, hogy megvédjen téged, Julian!” – sikította Vanessa elcsukló hangon. „Már aláírta a rendőrségi vallomás tervezetét! Azt fogja állítani, hogy én csábítottalak el és manipuláltam a számlákat!”

Vanessa a földre dobta a dossziét. Lépett egyet felém, teljesen tudomást sem véve Julianról.

– Claire – könyörgött Vanessa, hangja kétségbeesett suttogássá halkult. – Ha leteszed őket… ha átadod azt a hajtást a szövetségieknek… megígéred, hogy távol tartasz a börtöntől? Megígéred, hogy elmondod nekik, hogy csak parancsot teljesítettem?

Ránéztem a nőre, aki az ágyamban aludt, aki egy éven át segített Juliannak gázlánggal megvilágítani engem.