1. RÉSZ

Lucia apósa belépett az új házba, ránézett a frissen festett előszobára, és anélkül, hogy bárkinek is gratulált volna, azt mondta: „Tökéletes. Mindenkinek jut hely itt.”

A hét hónapos terhes Lucíának pár másodpercbe telt, mire rájött, hogy Rafael nem viccel.

A ház Béterában volt, Valencia közelében. Szülei, Manuel és Pilar, szinte minden megtakarításukat elköltötték, hogy segítsenek neki megvenni, miután a nőgyógyász megtiltotta neki, hogy tovább menjen fel a négy lépcsősorra lift nélkül, ahol Daniellel lakott. A vásárlás kizárólag Lucía nevére szólt, és a szülei pénzét közjegyző előtt dokumentálták.

Manuel körmei még mindig fehérek voltak, mert aznap reggel befejezte a baba szobájának takarítását. Pilar kávét és egy tálca házi készítésű süteményt készített, hogy üdvözölje az apósát és az apósát.

Rafael rá sem nézett.

Kinyitotta a földszinti szobát, és a ruhásszekrényre mutatott.

– A nővérem, Amparo beköltözhet ide. A térdével, ahogy van, nem tud lépcsőzni.

Lucia összevonta a szemöldökét.

-Telepíteni?

Daniel az apja mögött állt, egy fekete mappával a hóna alatt.

– Csak egy szezont – válaszolta.

Carmen, Daniel anyja, végighúzta a kezét az egyik függönyön.

– A család segíti egymást.

Rafael úgy folytatta a túrát, mintha az egyik lakását mutogatná.

– A nagy emeleti szoba jó lesz Sergionak és Martának, amíg nem találnak valamit. A kisebb szoba pedig jó lesz Ivánnak a műhely kellékeinek tárolására.

Manuel abbahagyta a mosolygást. Pilar egy konzolra helyezte a tálcát.

Lucia a férjére nézett.

– Mit mond az apád?

Daniel az orrán keresztül fújta ki a levegőt.

– Rengeteg hely van a házban. Ne csinálj ebből nagy ügyet.

Ez a kifejezés túl ismerősen csengett számára.

Daniel négy éven át apró döntéseket hozott mindkettőjük helyett, majd ezeket befejezett tényként mutatta be: figyelmeztetés nélkül kölcsönadta az autót, a közös számlát a testvére megsegítésére használta fel, és amikor Lucia tiltakozott, azt mondta, hogy túl merev.

Mindig valami apróságnak tűnt.

Addig a napig.

Rafael visszatért a folyosóra, és a konzolon lévő kulcstartóra mutatott.

–Daniel majd másolja a dolgokat. Add ide azokat a játékokat, és ma délután ötöt csinálok.

A baba erőteljesen mozgott.

Lucía a kulcsokra nézett. Aztán a szüleire, akik a házban álltak, ahol évekig tartó kimerítő műszakok után kifizették a tartozást.

Dániel kinyújtotta a kezét.

– Add ide őket, Lucia!

Nem sikított. Nem sírt.

Olyan nyugodtan mosolygott, hogy Daniel kissé visszahúzta a kezét.

—Nem oszthatsz fel szobákat, és nem készíthetsz másolatokat egy olyan házról, amely felett aláírtad, hogy nincs jogod kezelni.

Carmen a fia felé fordította a fejét.

– Mit írtál alá?

Rafael arca kifehéredett.

Dániel összeszorította az állkapcsát.

– Lucía, ne csináld ezt mindenki előtt.

– Már mindenki előtt megtetted.

Manuel kinyitott egy kék mappát a kulcsok mellett, és kivette belőle a tulajdoni lapokat. Mielőtt átadta volna Rafaelnek, a lányára nézett, engedélyre várva.

Lúcia bólintott.

Rafael elolvasta az első oldalt.

– Ő az egyetlen, aki itt megjelenik.

– Pontosan – mondta Manuel.

Daniel egy lépést tett a konzol felé.

– Ezt négyszemközt meg lehet beszélni.

Lucía a fekete mappára mutatott, amit a hóna alatt cipelt.

– Mi van ott nálad?

Daniel még szorosabban ölelte magához.

– Semmi fontos.

Lucia kinyújtotta a kezét.

– Akkor mutasd meg nekem.

Dániel nem mozdult.

És Lucía abban a pillanatban megértette, hogy ez a látogatás nem az apósa szeszélye volt.

Egy tervvel érkeztek.

2. RÉSZ

Daniel végül átadta a mappát.

Bent a ház alaprajza és egy kézzel írott lista volt.

„Amparo: földszinti szoba.”
„Sergio és Marta: északi szoba.”
„Iván: raktár.”
„Apa: iroda, a szülés után.”

Lúcia felnézett.

– Születés után?

Rafael bagatellizálta a szerepet.

—Fiam ötletei.

De Carmen elsápadt.

– Daniel, azt mondtad, hogy Lucía már elfogadta Amparo ajánlatát.

Dániel hallgatott.

Aztán Mánuel megkérdezte:

– Ki kapta volna meg az 5 példányt?

A csend mindenre választ adott.

Nyolc hónappal korábban Daniel pénzt vett fel közös számlájukról egy üzleti adósság fedezésére anélkül, hogy megkérdezte volna Lucíát. Hogy együtt maradhassanak, mindketten házassági szerződést írtak alá közjegyző előtt: vagyonelkülönítést, és annak elismerését, hogy a kizárólag Lucía szülei által adományozott pénzből vásárolt vagyon a Lucía különvagyonát képezi. Daniel nem kezelheti vagy terhelheti meg azt a beleegyezése nélkül.

Rafael a fiára nézett.

– Azt mondtad, hogy amikor megszületik a lány, mindkettőtök nevére ráírjátok a házat.

Lucia mozdulatlan maradt.

Carmen hátrébb lépett.

– Erről is hazudtál?

Dániel mormolta:

– Azt hittem, ha mindenki beilleszkedik, Luciának nem lesz szíve kirúgni őket.

Ez a mondat minden kétséget eloszlatott.

Nem kapták meg a beleegyezését.

Számítottak a bűnösségére.

3. RÉSZ

Lucía a hasára tette a kezét, és az ajtóra mutatott.

– Rafael, Carmen, azt akarom, hogy menjetek el.

Rafael úgy nyitotta ki a szemét, mintha soha nem gondolta volna, hogy valaki kidobhatja egy szobából.

– A fiam házából?

– Az én házam – helyesbített Lucía. – Daniel azért lakik itt velem, mert a férjem. Ettől még nem lesz a tiéd az ingatlan.

– Néhány szoba miatt szétszedsz egy családot.

Manuel egy lépést tett előre, de Lucía felemelte a kezét. Ezúttal a saját nevében akart beszélni.