– Nem. Szobát kérsz. Kulcsot kérsz. Szívességet kérsz. Amit tettél, az az, hogy először te döntöttél, és engem hagytál utoljára.

Rafael Danielre nézett, várva, hogy közbelépjen. Daniel nem tette.

Carmen fogta a táskáját.

Megyünk.

– Carmen…

– Megyünk, Rafael.

A hangneme megváltozott. Már nem úgy beszélt, mint az a nő, aki percekkel azelőtt még a függönyöket simogatta, és azon tűnődött, ki fog ott aludni.

Mielőtt elment, Luciára nézett.

– Azt hittem, tudod.

Lucia a tekintetét fogva tartotta.

– De sosem kérdeztél meg.

Carmen lesütötte a szemét.

Amikor az ajtó becsukódott, Lucia, Daniel és a szülei bent maradtak.

Daniel azzal kezdte, hogy Rafaelt hibáztatta.

Azt mondta, hogy az apja tekintélyelvű, hetek óta nyomást gyakorol rá, hogy Amparónak nagyon szüksége van egy lakásra, hogy Sergio és Marta fuldoklik a lakbérben, és hogy ő csak megoldást próbált találni.

Lucia félbeszakítás nélkül hallgatta.

Amikor végzett, 3 kérdést tett fel.

– Az apád írta a listát?

Dániel túl sokáig várt a válasszal.

– Én írtam.

– Apád elmondta anyádnak, hogy már elfogadtam?

Dániel a földre nézett.

-Nem.

– És az apád kényszerített arra, hogy elkérd a kulcsokat a másolatok készítéséhez?

A csend több másodpercig tartott.

-Nem.

Lucía valami furcsát érzett. Nem harag volt, hanem tiszta, szinte hideg szomorúság.

– Akkor hagyd abba a bujkálást mögötte.

Daniel mindkét kezével végigsimított az arcán.

– Később terveztem, hogy beszélek veled.

– Miután elköltöztek.

– Csak néhány nap.

– Miután beléptek bőröndökkel, dobozokkal és szerszámokkal.

Dániel nem válaszolt.

– Tudtad, hogy nemet mondhatok – folytatta. – Ezért akartad, hogy túl késő legyen ahhoz, hogy bűntudat nélkül megtehessem.

Leült egy székre.

– Nem akartalak megbántani.

– Nem kellett volna akarnod. Elég volt, ha úgy döntöttél, hogy a véleményem akadályt jelent.

Pilar a szája elé kapta a kezét. Manuel az ablak felé nézett.

Daniel négyszemközt kért, de Lucía nem volt hajlandó beszélni vele. Nem azért, mert szüksége lett volna a szüleire pajzsként, hanem mert elege volt abból, hogy minden négyszemközti beszélgetés a korábbi szavainak egy másik változatával végződik.

Megkérte, hogy aludjon néhány napig a testvére házában.

Dániel hirtelen felállt.

– Kirúgsz engem?

– Távolságot kérek.

– Az otthonom is egyben.

– Igen. De ez nem jogosít fel arra, hogy megígérd.

Daniel keserűen felnevetett.

– A szüleid már hónapok óta erre várnak.

Manuel megfordult.

– Nem akarjuk, hogy a lányunkat bárkitől elszakítsák. Nem akarjuk, hogy bárki döntéseket hozzon helyette.

A válasz szóhoz sem jutott Danieltől.

Felment az emeletre, bepakolt néhány ruhát egy táskába, és elment. Lucía megvárta, amíg beindul az autó. Aztán leült a babaszoba padlójára, egy szétszereletlen kiságy és festékesdobozok közé, és anyja vállának dőlve sírt.

– Talán várnom kellett volna – suttogta.

Pilar elsimította a haját az arcából.

– A várakozás hasznos, amikor valaki még kérdez. Már osztogatta a dolgokat.

Másnap reggel Lucía felhívta Elena Torrest, az ügyvédnőt, aki a házassági szerződést készítette. Elküldte neki az okiratot, a közjegyző által hitelesített dokumentumot, a névjegyzékről készült fényképeket és Daniel üzeneteinek képernyőképeit.

Elena egyértelmű volt: semmit sem szabad aláírnia, semmilyen dokumentumot nem szabad átadnia, és semmilyen másolatot sem szabad engedélyeznie. Azt is javasolta, hogy cseréljék ki a zárbetétet, ha gyanítja, hogy valaki a beleegyezése nélkül rendelt kulcsokat.

Lucía még aznap délután hívott egy lakatost.

Nem azért tette, hogy megbüntesse Dánielt.

Azért tette, mert aznap éjjel úgy akart aludni, hogy öt ember ne képzelje el, ahogy belép egy olyan kulccsal, amit soha nem adott oda.

Az üzenetek azonnal elkezdődtek.

Először a bocsánatkérések hangzottak el.

– Apám túl messzire ment.

„El kellett volna mondanom.”

“Meg tudjuk javítani.”

Aztán jöttek a vádaskodások.

„Egy házat építesz fölénk.”

„A szüleid sosem tekintettek rám a családod tagjaként.”

„Megaláztál engem mindenki előtt.”

Lucia csak akkor válaszolt, amikor feltétlenül szükséges volt.

Három nappal később egy másik üzenet érkezett.

„Apa már megkérdezte egy lakatost, mennyibe kerül a másolatok készítése. Ez nem jelentette azt, hogy el fogjuk venni tőled.”

Lucia négyszer elolvasta a mondatot.

Aztán készített egy képernyőképet, és elküldte Elenának.

Azon a délutánon rájött, hogy a probléma még mélyebb. Rafael nem csak feltételezte, hogy kulcsai lesznek. Daniel már azelőtt megengedte neki, hogy megkérdezze, hogyan juthat hozzájuk, mielőtt Lucía egyáltalán tudott volna a tervről.

Két nappal később Carmen felhívott.

– Nem akarok vitatkozni – mondta.

-Én sem.

Carmen hallgatott, mielőtt folytatta.

Daniel azt mondta nekik, hogy a ház ajándék a párnak. Rafael hetek óta arról beszélt, hogyan rendezzék be a szobákat. Carment biztosították arról, hogy Lucía örülne, ha Amparo egy ideig ott maradna.

„Nem mentem volna bele így, ha tudtam volna az igazságot” – mondta.

Lucía nem finomította válaszát.

– De te bementél.

-Igen.

Carmen mély levegőt vett.

– És sajnálom.

Ez volt az első bocsánatkérés kifogások nélkül.

Mielőtt letette volna a telefont, hozzátett valamit, amitől Lucia megnémult.

– Rafael dühös, mert Daniel biztosította őt, hogy amikor a lány megszületik, mindkettőtök nevére felírjátok a házat.

Azon az estén Lucia régi beszélgetéseket elevenített fel.