Mígnem egy este, vacsora közben, Alejandro kimondta a mondatot, ami mindent megváltoztatott.

– Abbahagyom a munkák elfogadását.

Mariana letette a villát.

-Mint?

– Kiégetem a kreativitásomat. Időre van szükségem, hogy megtaláljam az igazi hangomat.

– És amíg ezt a hangot keresed, ki fizeti a jelzáloghitelt, a bevásárlást, a közüzemi számlákat és a kiadásaidat?

Alejandro úgy mosolygott, mintha a válasz nyilvánvaló lenne.

– Elég jól keresel.

Emiliano felnézett.

Marianna hallgatott.

Alejandro folytatta:

–Nem tartana örökké. Pihennem kell, utaznom, olvasnom… inspirációt találnom.

– Az én pénzemmel?

– A mi pénzünkkel.

Mariana lassan letette a szalvétát az asztalra.

-Nem.

–Micsoda nem?

– Nem fogom egy egészséges embert arra váratni, hogy felbukkanjon a múzsám.

Alejandro megsértődött.

– Azt hittem, a feleségem hisz bennem.

– Hiszek benned. Pontosan ezért tudom, hogy képes vagy a munkára.

Azon az éjszakán és a rákövetkező éjszakákon is vitatkoztak. Alejandro nem adta be a derekát.

Mariana sem.

Két héttel később megkezdődött a válóper.

Terézia majdnem megőrült, amikor megtudta.

–Életed legnagyobb hibáját követed el! A művészek mások. Támogatásra van szükségük.

– Akkor te támogatod őt, anya.

Teresa dühösen letette a telefont.

A válás nagyobb viták nélkül ért véget, köszönhetően a megállapodásoknak, amelyek aláírásához Mariana ragaszkodott.

Egy ideig minden visszatért a nyugalomba.

Ernesto halálának évfordulójáig.

Mariana vett egy tortát, ami ízlett az apjának, egy csokor virágot Teresának, és úgy döntött, hogy bejelentés nélkül meglátogatja.

A még nála lévő kulccsal nyitotta ki az ajtót.

A bejáratnál néhány férficipőt látott.

Összeráncolta a homlokát.

Ismerős nevetés hallatszott a nappaliból.

Mariana előrelépett, majd mozdulatlanul állt.

Alejandro Teresa karosszékében heveredett, köntösben, és úgy kávézott, mintha az övé lenne a ház.

– Mit csinálsz itt?

Teresa mosolyogva jött ki a konyhából.

– Lányom, ne kezdd már el!

– Anya, megkérdeztem, mit csinál Alejandro nálad.

–Segítek neki. Hová akartad, hogy menjek?

Alejandro nyugodtan ivott.

–Anyád megérti, hogy az embereknek támogatásra van szükségük a nehéz időkben.

Mariana Teresára nézett.

– Maga itt lakik?

Az anyja felemelte az állát.

– Igen. És nem tervezem kirúgni.

– Mióta?

– Néhány héttel ezelőtt.

Aztán Mariana bevásárlószatyrokat, borosüvegeket és éttermi blokkokat pillantott meg egy széken.

Emlékezett a pénzre, amit minden hónapban küldött gyógyszerre, élelemre és szolgáltatásokra.

– Anya… abból a pénzből fizeted a kiadásait, amit adok?

Teresa olyasmivel válaszolt, amiről Mariana soha nem gondolta volna, hogy hallani fogja.

– Ha tudtad volna, hogyan kell jó feleségnek lenni, most nem kellene gondoskodnom róla.

Mariana nem sikított.

Nem vitatkozott.

Csak a virágokat hagyta az asztalon.

–Tökéletes. Ha úgy döntöttél, hogy támogatod a volt férjemet, akkor a saját pénzedből kell tenned.

Alejandro abbahagyta a mosolygást.

Terézia elsápadt.

És egyikük sem értette még, hogy Mariana épp most hozott egy döntést, ami még a hét vége előtt rémálommá változtatja ezt a kényelmes együttélést.

3. RÉSZ

Mariana különös érzéssel hagyta el anyja házát.

Nem volt dühös Alejandróra.

Szinte bármit vártam tőle.

Ami igazán fájt neki, az Teresa volt.

Évekig tűrte azokat a megjegyzéseket, amelyek apró késeknek tűntek: hogy túl sokat fog tanulni, csak hogy végül kudarcot valljon, hogy a Juliánnal kötött házassága nem fog működni, hogy irodanyitása őrültség, hogy egyedül fog maradni, hogy Alejandro volt „élete egyetlen okos döntése”.

Mariana mindig talált magyarázatot.

Anyám túl sokat szenvedett.

Anyám félelemben nőtt fel.

Anyám azért gondolja így, mert soha nem voltak lehetőségei.

Még terápiára is járt, hogy megtanulja, ne tegye Teresa sebeit a sajátjaivá.

De ez más volt.

Teresa nemcsak a volt férjét fogadta be.

Mariana által küldött pénzből finanszírozta.

És még mindig volt képe őt hibáztatni a válásért.

Hazafelé menet Mariana elhaladt a temető mellett.

Leült apja sírja elé.

– Apa, ha hallasz, bocsáss meg, hogy idejöttem panaszkodni Anyára – suttogta. – De ma tényleg túl messzire ment.

Egy pillanatra eszébe jutott a fáradt férfi, aki sántikálva jött haza a gyárból, és még mindig a feladatai felől kérdezősködött.

Ernesto sem volt tökéletes.

De sosem mondta neki, hogy túl sokat álmodik.

Marianna mély levegőt vett.

– Nem fogok már mindenkit megmenteni.

Két nappal később felhívta Teresát.

–Anya, csak egy dolgot szeretnék tudni. Alejandro még mindig ott van?

-Igen.

– Akkor megértem, hogy meghoztad a döntésedet.

– Mariana, ne drámázz ennyire. Nehéz időszakon megy keresztül.

– Beteg?

-Nem.

– Van olyan fogyatékossága, ami miatt nem tud dolgozni?

-Nem.

– Tehát nem megy keresztül nehéz időszakon. Ingyen él.

Teresa felhorkant.

– Milyen kemény szíved van.

– Az lehet. De ettől a hónaptól kezdve nem fogom befizetni a szokásos tizenkétezer pesót, amit küldök neked.

Csend lett.

-Hogy?

– A nyugdíjad fedezi az alapvető szükségleteidet. Az a pénz a kényelem megteremtésére szolgált, nem Alejandro éttermének és borának költségeire.

– De az az én pénzem, ha te adod nekem!

–Pontosan. És ezért dönthetek úgy, hogy nem adom tovább neked.

Terézia letette a telefont.

Mariana azonnal felhívta a testvérét, Rodrigót, aki Querétaróban élt.

– El kell mondanom valamit, mielőtt anya felhív és megváltoztatja a történetet.

Amikor vége lett, Rodrigonak több másodpercbe telt, mire válaszolt.