– Szóval… azt mondod, hogy anya magával hozta Alejandrót lakni?

-Igen.

– Az exed?

-Igen.

– Annak az írónak, aki úgy döntött, hogy a munka aláássa az ihletet?

– Ez az egy.

Rodrigo hitetlenkedve felnevetett.

– Anyánk elvesztette az eszét.

– Valószínűleg pénzt fog kérni tőled.

– Havonta ötezer dollárt fizetek be.

– Csinálj, amit akarsz, de tudd, mi a vége.

Rodrigo megértette.

– Nem fogok neki plusz pénzt küldeni. Ha el akar tartani egy negyvenes férfit, majd megoldják maguktól.

Hat napig semmi sem történt.

Hetedikén Teresa felhívta Marianát.

-Ő…

A hangneme teljesen más volt.

– Szia, Anya.

– Tényleg nem fogod befizetni nekem a pénzt?

– Mondtam, hogy nem.

—Fizetnem kell a villanyt, a gázt és néhány hitelkártya-számlát.

– Három napja megérkezett a nyugdíjad.

– Igen, de…

Marianna várt.

– De mit?

Terézia lehalkította a hangját.

—Alejandro sokat használja a kártyát.

– A kártyád?

– Azt mondta, hogy amikor kiadja a következő regényét, mindent visszafizet nekem.

Marianna lehunyta a szemét.

– Mennyit költöttél?

– Nem tudom pontosan.

-Anya.

– Körülbelül harmincnyolcezer peso.

Marianának elakadt a szava.

-Miben?

– Étel… ruha… egy tábla, mert szerinte írnia kellett… néhány üveg… és elmentünk pár napra Valle de Bravóba.

Mariana a homlokához emelte a kezét.

– Fizettél egy utazásért a volt férjemnek, hogy ihletet merítsen?

Terézia sírni kezdett.

– Ne beszélj így velem.

Mariana ellágyította a hangját.

– Nem gúnyolódom vele. Meg kell értened, mit csinál.

– Azt hittem, túlzol.

Ez a mondat volt az első csapás.

— Mi változott?

Terézia felsóhajtott.

– Semmit sem csinál.

Marianának vissza kellett fognia a válaszát.

– Magyarázd el nekem.

– Dél körül kel. Azt mondja, az íróknak tiszteletben kell tartaniuk az alkotói ritmust. Kávézik, sétálgat a házban, és olvassa az írásait, aztán azt mondja, hogy ki kell mennie, mert a falak elzárják a képzeletét. Visszajön és enni rendel. Tegnap megkérdeztem tőle, hogy mikor tervez munkát keresni, és megsértődött.

Mariana a könyökét az asztalra támasztotta.

– És mit akarsz, mit tegyek?

–Beszélj vele.

-Nem.

– Mariana!

– Azt mondtad, csodálatos ember. Úgy döntöttél, hogy befogadod. Azt mondtad, hogy rossz feleség voltam.

– Dühös voltam.

– Nem. Meg voltál győződve.

Terézia hallgatott.

Mariana most először nem érzett elégedettséget amiatt, hogy igaza van.

Fáradtnak érezte magát.

– Anya, ha azt akarod, hogy elmenjen, mondd meg neki, hogy menjen el.

– Már mondtam neki.

-ÉS?

-Súlyos.

Marianna csatlakozott.

– Hogy érted ezt? – nevetett a lány.

– Azt mondta, ideges vagyok, és hogy később beszéljünk. Aztán bement a szobába, ahol a régi holmijaidat tartom, és becsukta az ajtót. Azt hiszem, még néhány könyvet is áthelyezett odabent.

– Vannak kulcsaid?

-Igen.

– Te adtad oda neki őket?

-Igen.

Marianna lassan vette a levegőt.

– Holnap megyek. De figyelj jól: ezúttal nem foglak megmenteni a döntéstől. Azért megyek, mert már tudja, hogy nem akarod, hogy ott maradjon, és ezt kihasználja.

Azon az estén Emiliano hazaért az edzésről, és ott találta az anyját, amint Rodrigóval üzeneteket váltott.

– A nagymamádhoz mész?

Marianna felemelte a fejét.

—Honnan tudod?

– Csak akkor beszélsz a nagybátyámmal, ha családi vészhelyzet van, vagy ha Chivas veszít, és viccelődni akartok egymással.

Marianna elmosolyodott.

–A nagymamád ki akarja juttatni Alejandrót.

-Végül.

– Rodrigóval megyek.

Emiliano otthagyta a hátizsákját.

– Én is megyek.

-Nem.

-Anya.

– Nincs szükségem hadseregre.

– Nem azt mondtam, hogy szükséged van rá.

Leült vele szemben.

„De az a férfi a nagymamám házában lakik. Azért van ideges, mert elváltál tőle, és most ki akarják rúgni. Nem tudjuk, hogyan fog reagálni.”

Mariana meglátta a fiút, akit évekig próbált megvédeni.

Most ő volt az, aki meg akarta védeni.

– A nagybátyád velem lesz.

– Ígérd meg, hogy nem mész egyedül!

-Megígérem neked.

Másnap reggel Mariana és Rodrigo együtt érkeztek Teresa lakásába.

Az anyja szinte azonnal kinyitotta az ajtót.

Fáradtnak tűnt az arca.

-Jöjjön be.

– Hol van? – kérdezte Rodrigo.

Teresa a szobára mutatott.

Alejandro a tévé előtt ült egy csésze kávéval a kezében.

Amikor meglátta őket, elmosolyodott.

– Micsoda családi összejövetel.

Rodrigo tetőtől talpig végigmérte.

– Szóval te vagy a művész.

—Alejandro.

– Igen, tudom.

Mariana addig sétált, amíg a volt férje elé nem állt.

– Anyám megkért, hogy menj el.

Alejandro letette a csészét.

– Anyád zavarban van.

– Ne beszélj róla úgy, mintha ott sem lenne.

Terézia előrelépett.

– Alejandro, azt akarom, hogy menj el.

Felé fordult.

– Igen, beszéltünk erről. A gyerekeid nyomása miatt reagálsz így.

– Ne hívj Tere-nek.

Mariana valami újat látott anyja arcán.

Szégyen.

De bátorság is.

Teresa a folyosóra mutatott.

– Szedd össze a holmidat.

Alejandro szárazon felnevetett.

– És ki kellene mennem az utcára, mert Mariana úgy döntött, hogy megbüntet minket azzal, hogy elveszi a pénzeteket?

Ez nagyon felizgatta Teresát.

– Nem Mariana költött harmincnyolcezer pesót a kártyámról!

Alejandro felállt.

– Ezek szükséges kiadások voltak.

– Szükséges volt a kétezer pesós whisky?

– Egy találkozóra vettem.

– Nem is voltak megbeszéléseid!