A világító képernyőt bámultam. Még annyi bátorsága sem volt, hogy felhívjon. A felesége mögött bujkált, aki az apja mögött. Nem válaszoltam. Egyszerűen felvettem a lila jegyzetfüzetet, óvatosan betettem a bőrtáskámba, és vártam a napfelkeltét. Volt egy megbeszélésem, amire el kellett mennem, és egy bombát kellett építenem.
Harmadik fejezet: A fordulat
Phoenix belvárosa már a reggeli hőségben csillogott, miközben beléptem a toronyház forgó üvegajtaján. Az amerikai zászló kint csapkodott a száraz szélben. Megnyomtam a tizedik emelet gombját, a szívem őrült ritmusban vert a bordáim között.
A Martinez & Associates recepciója csupa csiszolt beton és matt üveg volt. Linda Martinez egy pillanattal később kilépett az irodájából. A negyvenes évei végén járó nő elegáns, szénszürke kosztümöt viselt, tekintete pedig semmit sem hagyott ki.
– Margaret – mondta, és kissé ráncolva szemöldökét látta sápadt arcomon és a szemem alatti nehéz táskákon. – Korán jöttél. Gyere be.
Leültem a puha bőrfotelbe az asztalával szemben, és a nehéz lila jegyzetfüzetet az üveglapra ejtettem. Nem fáradtam az udvariaskodással. Nem üdvözöltem vidáman. Egyszerűen kinyitottam a jegyzetfüzetet, kivettem belőle a kiemelt bankszámlakivonatokat, és rájuk tettem a telefonomat, megjelenítve a fiamtól kapott SMS-t.
– Vissza akarom kapni a házat – mondtam rekedtes, érzelemmentes hangon. – És hivatalosan is követelni akarom a visszafizetést minden egyes dokumentált kölcsönért, amit az elmúlt öt évben adtam nekik.
Linda meg sem rezzent. Felvette a telefonomat, elolvasta az üzenetet, majd lassan letette. Aztán a bankszámlakivonatokra nézett, amelyek sárga kiemelései élénken ragyogtak a reggeli fényben.
– Mondd el pontosan, mi történt – mondta halkan.
Mindent elmondtam neki. Meséltem neki a boltról. Meséltem neki Richard Holloway hirtelen diktálta vendéglistájáról. Meséltem neki a gyötrelmes órákról, amiket anyai odaadásom valódi árának összeszámlálásával töltöttem. Mire befejeztem, az irodában halk csend honolt, csak a légkondicionáló halk zümmögése hallatszott.
Linda hátradőlt a székében, és egy ezüsttollal az állához kopogtatta a kezét. „Arizonában, Margaret, egy ekkora ajándék implicit jóakarattal jár. Amikor hatalmas vagyonátruházás következik be, majd azonnali, dokumentált elidegenítés és elutasítás, a bíróságok felfigyelnek rá. De nekünk még bíróságra sem kell mennünk. A tulajdoni lap véglegesítésekor bevezetett 30 napos letéti zárolásnak köszönhetően továbbra is te vagy az ingatlan jogszerű tulajdonosa.”
Szédítő megkönnyebbülés öntött el. „Szóval, lemondhatom?”
– Igen – mondta Linda, szemében ragadozó jogi ösztön villant. – Benyújtjuk az ajándékozás hivatalos visszavonását. A tulajdoni lapokkal foglalkozó cég leállítja a nyilvántartásba vételt. Az okirat a te neveden marad. Ami a pénzt illeti – a 185 000 dollárt –, el kell választanunk a valódi ajándékokat a kölcsönöktől. Olyan dolgok, mint az esküvő, valószínűleg elvesztek. De a 28 000 dollár Richard „nem likvid üzletére”, az autójavításra, a hitelkártya-mentésekre? Ha vannak szöveges üzeneteink, amelyek bizonyítják, hogy megígérték a visszafizetést, akkor azok jogilag kötelező érvényű szóbeli és írásbeli szerződések.
Előhúzott egy új jogi jegyzettömböt. „Két ajánlott levelet fogok fogalmazni. Az elsőt a földhivatali cégnek fogom küldeni, azonnal leállítva a Scottsdale-i ingatlan átruházását. A másodikat a fiának és a menyének. Ez hivatalos értesítésként szolgál majd a házajándék visszavonásáról, valamint egy követelésként 62 000 dollárnyi dokumentált, ki nem fizetett kölcsön hatvan napon belüli visszafizetésére.”
Néztem, ahogy ír, és úgy éreztem, mintha egy évek óta csapdába esett ködből lépnék ki. „Csináld!” – suttogtam.
– Margaret – Linda szünetet tartott, és a szemembe nézett. – Ha egyszer elküldtem ezeket, nincs visszaút. Ez olyan lesz, mintha atomfegyvert dobnának a családi dinamikátokra. Teljesen biztos vagy benne, hogy ezt akarod tenni?
– Hat évig tonhalat ettem, hogy legyen egy hátsó udvara – feleltem kemény hangon. – És elcserélt egy férfira, akit alig ismer. Küldd el a leveleket!
Biztos kézzel írtam alá az új nyilatkozatokat. Mire elhagytam az épületet, a délutáni nap már kezdett lebukni a felhőkarcolók mögé, hosszú, sötét árnyékokat vetett a járdára. A levelek már a postán voltak. A csapda készen állt.
Hazavezettem, készítettem magamnak egy szerény vacsorát, és vártam.
18:42-kor a telefonom hevesen rezegni kezdett a konyhapultnak dőlve. A hívóazonosítón Danny neve villant fel. Hagytam, hogy csörögjön. Elhallgatott. Harminc másodperc múlva újra elkezdődött. Lefordítottam a telefont kijelzővel lefelé.
A hetedik nem fogadott hívásnál egy SMS érkezett.
„Anya, mit tettél?! Sarah-nak iszonyúan zihál. Richard azt mondja, hogy megpróbálod tönkretenni a családunkat. Vegyétek fel a telefont MOST!”
Felvettem a telefont, feloldottam, és lassan, megfontoltan gépeltem.
„Danny, nem én tettem tönkre a családodat. Egyszerűen csak abbahagytam az emberek fizetését azért, hogy úgy tegyenek, mintha hozzájuk tartoznék.”
Három kis szürke pont jelent meg a képernyőn, gyorsan ugráltak, ahogy gépelt. Eltűntek. Újra megjelentek. Aztán megszólalt a telefonom. Ezúttal jobbra húztam az ujjam, hogy felvegyem.
– Anya! – Danny hangja egy oktávval magasabb volt a szokásosnál, tele volt pánikkal. – Ezt nem teheted! Nem foglalhatod csak úgy vissza a házat!
– Neked is szia, drágám – mondtam hűvösen, és belekortyoltam a teámba.
„Ez nem vicces, anya! A földhivatal elküldte nekünk e-mailben az ügyvédi levelünk másolatát. Sarah apja sikoltozik. Azt mondja, ez illegális!”
„Akkor Sarah apjának meg kellene kérnie az ügyvédjét, hogy beszéljen az enyémmel.”
