Az üzenet sípolt, jelezve a végét. A sötét parkolóban ültem, a motor alapjáraton járt. A békém eltűnt. Helyét egy rémisztő, hideg elhatározás vette át.
Átküldtem a hangfájlt Linda Martineznek. Aztán tárcsáztam Richard számát. Az első csörgésre felvette.
– Margaret! – vakkantotta. – Végre!
„Élvezted a pulykát, Richard?” – kérdeztem halálosan halkan.
„Micsoda?”
„A pulyka. A gránit munkalapok. A csillár. Élvezted a pátriárka szerepét abban a kastélyban, amit neked építettem?”
Dadogva mondta, egy pillanatra alábbhagyott a merészsége. „Nem ez a lényeg! Tönkreteszed ezt a családot!”
– Nem, Richard – mondtam, és az üres utcát bámultam. – Hat éven át áldoztam fel, hogy a fiamnak otthona lehessen. Te pedig hat percet töltöttél azzal, hogy eldöntsd, nem látnak szívesen odabent. Nem nevezhetsz önzőnek, mert végre megtanultam bezárni az ajtót.
Letettem a telefont, blokkoltam a számát, és elhajtottam az éjszakába, felkészülve a hétfői háborúra.
Hatodik fejezet: A rothadás leleplezése
Hétfő reggel Linda Martinez irodájában olyan feszült volt a levegő, mintha szétpattanna. Mozdulatlanul ültem a bőrfotelben, a táskámat a mellkasomhoz szorítva. Linda nem mosolygott. Nem kínált kávéval vagy vízzel. Egyszerűen csak egy vastag, kék mappát csúsztatott át az asztalon.
„A hétvégét azzal töltöttem, hogy átnéztem Richard Holloway céges iratait, Margaret. Nem volt nehéz megtalálni. A fickó hanyag.”
Úgy néztem a kék mappát, mintha egy mérges kígyó lenne. „Mit találtál?”
„Megtaláltam a pontos összeget, amit az ingatlanodra próbált felhasználni” – mondta Linda, miközben kinyitotta a mappát és egy kinyomtatott hitelkérelem űrlapra mutatott.
Követtem a tekintetem a manikűrözött körmét. A lapra nyomtatott szám láttán hirtelen kiszívtam a levegőt. 240 000 dollár .
– Kétszáznegyvenezer dollár? – suttogtam, miközben a látásom elhomályosult. – Negyedmillió dollárt akart elvinni a fiam házából?
– Egyre rosszabb lesz a helyzet – folytatta Linda könyörtelenül. – Nézd meg a kölcsön feltüntetett kedvezményezettjét. Ez nem egy általános befektetési számla. Ez egy Nevadában bejegyzett, megszűnt Kft., amelynek teljes tulajdonosa Richard és a testvére. Margaret, ez nem befektetési lehetőség volt. Ez egy mentőcsomag volt. Richard fő logisztikai cége adósságokban fuldoklik. Adózási zálogjogai vannak. A házadban lévő tőkét arra akarta felhasználni, hogy kifizesse a saját hitelezőit, és Dannyt és Sarah-t egy hatalmas jelzáloggal akarta hátrahagyni, amit soha nem fognak tudni visszafizetni.
Hátradőltem a széknek, és fizikailag rosszul éreztem magam. – Danny tudja?
„Tudja, hogy Richard pénzt akart. Aláírt egy előzetes felhatalmazást, amely lehetővé teszi Richard számára, hogy „finanszírozási lehetőségeket vizsgáljon”. Nem tudom, hogy Danny megértette-e a lopás hatalmas mértékét.”
Linda lapozott a mappa utolsó oldalára. Egy Richard által egy magánhitelezőnek küldött e-mail volt, a Hálaadás előtti héten. Kiemelte az egyik bekezdést.
„A tulajdonjog jelenleg átadás alatt áll, de az elsődleges lakó (a vejem) teljes mértékben egyetért. Mi intézzük majd az édesanyját, Margaretet. Hajlamos érzelgőssé és irányítóvá válni, de szilárd határokat állítottunk fel. Nem fog beavatkozni, ha a családi megállapodások véglegesek.”
Addig bámultam a szavakat, amíg fekete csíkokká nem olvadtak. Majd mi intézzük az anyját. Nem voltam emberi lény számukra. Nem én voltam az a nő, aki letörölte Danny könnyeit, fizette a taníttatását, és feláldozta az aranyéveimet az ő kényelméért. Csak egy kellemetlenség voltam. Egy logisztikai akadály, amit kezelni kellett, majd meg kellett szabadulni tőle.
– Margaret? – kérdezte Linda halkan, miközben éles, jogi személyisége egy pillanatra ellágyult. – Jól vagy?
– Azt akarom, hogy itt legyenek az irodában – mondtam hátborzongatóan üres hangon. – Dannyt itt akarom látni. Ma.
– Már felhívtam – felelte Linda, és az órájára nézett. – Öt perc múlva itt kell lennie. Mondtam neki, hogy ha nem jelenik meg, hivatalos csalásvizsgálatot indítunk.
Pontosan a jelre kattanva kinyílt a recepció nehéz üvegajtaja. Nehéz, tétova léptek közeledtek az irodából. Linda asszisztense nyitotta ki az ajtót, és Danny lépett be.
Szörnyen nézett ki. Azt a szürke pulóvert viselte, amit tavaly karácsonyra vettem neki, de az laza volt rajta. A szemei vérben forgóak voltak, alattuk sötét, zúzódásos karikák. Amikor meglátott, megdermedt, és mélységes szégyen suhant át az arcán.
Egy futólagos pillanatra eltűnt bennem a dühös, elárult nő, helyét pedig az anya vette át, aki rémálmai idején elringatta ezt a fiút. Fel akartam ugrani, átölelni, és azt mondani neki, hogy minden rendben lesz. Fizetni akartam a rosszfiúknak, hogy tűnjenek el.
De kényszerítettem magam, hogy ülve maradjak. Addig kapaszkodtam a szék karfájába, amíg belefájdultak az ujjaim.
– Szia, anya – suttogta elcsukló hangon.
– Ülj le, Danny! – mondtam. Nem üdvözlés volt, hanem parancs.
Lesüppedt a mellettem lévő székre, és nem nézett a szemembe. Linda egyetlen másodpercet sem vesztegetett. A kék mappát közvetlenül elé csúsztatta.
– Daniel – kezdte éles, határozott hangon. – Azért vagyunk itt, hogy megvitassuk a 240 000 dolláros kereskedelmi kölcsönt, amit az apósod megpróbált felvenni az édesanyád tulajdonában lévő ingatlan felhasználásával, és a te szerepedet a tranzakció lebonyolításában.
Danny összerezzent, mintha pofon vágták volna. Kétségbeesetten nézett rám. „Anya… Anya, kérlek. Meg tudom magyarázni. Nem az volt, aminek látszik.”
– Akkor magyarázd el – mondtam, hideg, rémisztő tisztasággal meredve rá. – Mert most úgy tűnik, mintha segítettél volna egy szélhámosnak ellopni az életem megtakarításait.
