Húsz évig dolgozott anyja szobalányaként… mígnem egy földbirtokos napszámosnak adta ki magát, hogy feleségül menjen hozzá.
Azon az estén, amikor a családja úgy döntött, hogy átadja egy 62 éves férfinak, hogy kifizesse a tartozását, Lucia rájött, hogy senki sem fogja megvédeni őt abban a házban.
Az apja az íróasztal mögött ült, és a fa egy foltját bámulta. Doña Beatriz, akit húsz évig anyának hívott, úgy beszélt a házasságáról, mintha egy öszvér eladásáról beszélne.
– Ez 3000 peso, Lucía. Büszkének kellene lenned arra, hogy segítesz ennek a családnak.
– Nem akarok hozzá feleségül menni.
Beatriz közeledett.
– Itt senki sem kérdezte meg tőled, hogy mit szeretnél.
Ez a mondat végre megtört valamit.
Órákkal később Lucía mezítláb sétált végig a karámok melletti sikátorban. Szürke ruhát viselt, két zsebkendőbe csavart könyvet cipelt, és biztos volt benne, hogy inkább az úton alszik, mintsem fizetségként ébredjen fel.
1938 októbere volt, a Jalisco-felföldön.
Amikor elérte a hátsó kaput, egy hang hallatszott a sötétségből.
– Lucía. Én vagyok az.
Felismerte a mezőgazdasági munkást, aki már napok óta a kancákra vigyázott.
Lassan távozott, kezeit látható helyen tartva.
– Ha menni akarsz, elkísérhetünk.
Röviden kapkodta a levegőt.
-Hová mégy?
– Biztonságos helyre. De először el kell mondanom, hogy ki vagyok.
A férfit, akit Lucía Manuelként ismert, Alejandro Salazarnak hívták.
36 éves volt, és a Los Fresnos ranch tulajdonosa volt, egy virágzó birtok Guadalajarától keletre. Munkásai tisztelték, mert tartotta a szavát, és soha nem kért olyan erőfeszítést, amire ő maga ne lett volna hajlandó.
A nap végén azonban visszatért egy házba, ahol minden szobában csend fogadta.
Négy évvel korábban elvesztette feleségét, Marianát, első gyermekük születésekor. A gyermek sem élte túl.
Alejandro tovább dolgozott, fizette a fizetéseket, ellenőrizte a termést. Kívülről úgy tűnt, felépült.
Csak a barátja, Tomás tudta, hogy még mindig kerüli a baba számára előkészített szoba előtti utat.
Aztán elkezdődtek a látogatások: családok férjhez menő lányokkal, kitartó meghívások, beszélgetések, amelyek mindig földdel és pénzzel végződtek.
Egyik este, egy újabb kínos vacsora után, Tomás előállt egy ötlettel.
– Menj, mielőtt észrevennék, hogy megérkeztél. Öltözz úgy, mint egy munkás, és figyeld meg, hogyan bánnak valakivel, akitől semmit sem várnak.
– Azzal megtévesztenéd őket.
– Igen – ismerte el a barátja. – Nem azt mondtam, hogy csodálatra méltó ötlet.
Alejandro végül beleegyezett, meg volt győződve arról, hogy így megtudja az igazságot a többiekről.
Még mindig nem értette, mennyi mindent kell majd magyarázkodnia magáról.
A Santa Aurelia ranchot választották. A tulajdonos, Don Ernesto Robles több meghívót is küldött, hogy bemutassa nekik legidősebb lányait, Adrianát és Verónicát.
A két barát kopott ruhában és kölcsönvett neveken érkezett.
Mielőtt elérhették volna a kaput, meghallották Beatriz kiabálását a kertben.
–Megint rossz helyre ültetted a dáliákat! Semmit sem tudsz jól csinálni?
Egy lány felkelt a virágok mellől.
– Majd én átöltöztetem őket, anya.
Alejandro Tomásra nézett.
Nem volt alkalmazott.
Ő volt a harmadik lánya.
Don Ernesto szerény fizetésért alkalmazta őket. Alejandro az állatokkal foglalkozott, Tomás pedig egy öntözőcsatornát tisztított.
Beatriz megparancsolta nekik, hogy a hátsó kunyhóban aludjanak, és ne menjenek a nagyobbik lányai közelébe.
Azon az estén senki sem hozott nekik vacsorát.
Épp lefeküdni készültek, amikor Lucía megjelent egy tál babbal, tortillával és két naranccsal.
– Rosario azt hitte, már ettek – magyarázta a szakácsnőre utalva. – Nem akarta, hogy aznap este éhesek maradjanak.
Alejandro átvette a cserépedényt.
– Köszönöm, kisasszony.
– Lucía jól van.
Nem kérdezte, mennyijük van, honnan jöttek, vagy kit ismernek.
Jó éjszakát kívánt nekik, majd visszament a házba.
Alejandro az ajtóban maradt, amíg Tomás megköszörülte a torkát.
– Kihűl a bab, Manuel.
A következő napokban derült ki a tanya valódi rendje.
Adriana és Verónica későn reggeliztek, ruhákat választottak, és a földbirtokos látogatásáról beszélgettek. Lucía begyújtotta a kályhát, vizet hordott, mosott és gondozta a kertet.
Az apja a folyosóról figyelte a munkáját.
Soha nem avatkozott közbe.
Alejandro beszélgetni kezdett vele a kútnál. Felfedezte, hogy a lány csikók koruk óta ismeri a négy kancát, és hogy mindegyikük preferenciáira emlékszik.
Fahéj nyugtalan volt a mennydörgéstől. Csillag a kalapokat rágcsálta. Tordilla, akinek fájt a patája, megnyugodott, amikor valaki megszólította.
A negyedik, kerek és kicsi, a meglehetősen igénytelen Ball nevet viselte.
– A nagymamám azt mondta, hogy egy nap tiltakozni fogok a név miatt – jegyezte meg Lucía.
Alejandro felnevetett.
Meglepetten nézett rá.
Tetszett neki, hogy provokálhatta.
Egy másik reggel könyvekről beszélgettek. Lucía egy kalandregényt és egy Amado Nervo-verseskötetet tartott ajándékba a nagymamájától.
„Szeretnék ellátogatni egy könyvesboltba Guadalajarában” – vallotta be. „Olyasmit, ahol a könyvek a plafonig érnek.”
Alejandro megemlített egy kiadást, amit olvasott.
Lucia felvonta a szemöldökét.
– Elég sokat tud a könyvekről.
– Anyám sokat olvasott.
A férfi kezére nézett, majd a szemére.
Nem erősködött.
Eközben Tomás rájött, hogy képes bonyolult könyvelést vezetni, de egy lapáttal sem tud vízhólyagok nélkül foglalkozni.
Rosario rajtakapta, amint a tenyerét vizsgálgatja.
– Te nem vagy napszámos.
– Kezdem gyanakodni.
A szakács nevetett, és egy tiszta rongyot nyújtott neki.
