Az ügyvéd felkutatta a nőt és beszerezte a vonatkozó dokumentumokat. Megvizsgálta a kölcsönszámlákat is, és tisztázásra szoruló vádakat talált.

Ramirónak felelnie kellett a tetteiért. A Robles család eladta vagyonának egy részét, hogy rendezze adósságait.

Sándor nem mentette meg őket.

Lucia sem tért vissza, hogy feláldozza magát értük.

Amikor Ernesto megérkezett Los Fresnosba, hogy megkérje a visszatérését, beleegyezett, hogy Teresa kíséretében fogadja.

Az apja mintha megöregedett volna.

– Nem tudtam, hogyan másszak ki ebből.

Lucia a tekintetét fogva tartotta.

– Mondhattam volna nemet.

Lehajtotta a fejét.

-Tudom.

– Időre van szükségem. És nem akarok visszamenni abba a házba.

Ernesto azonnali bocsánat nélkül távozott.

Ez volt a lánya első döntése, amin nem próbált meg változtatni.

Több hónap telt el.

Lucía fizetésért kezdett dolgozni a birtokon lévő kis iskolában, segített a gyerekeknek az olvasásban. Emellett tanult is, hogy jobban felkészüljön.

Teréz házában bérelt egy szobát, a fizetéséből fizette.

Alejandro megértette, miért fontos ez neki.

Nem ragaszkodott hozzá, hogy egy egész életet adjon neki.

Megtanulta megosztani az övéit.

Alkonyatkor beszélgettek, könyvekről beszélgettek, és néha vitatkoztak. Lucía makacs tudott lenni, elvesztette a türelmét, vagy jobban szeretett egyedül lenni.

Neki is tetszett így találkozni vele.

Egy nap mesélt neki Marianáról és Elenáról.

Aztán átkutatták a felesége holmiját.

Két lány fényképét találták egy guadalajarai udvarban. Mariana a hátuljára írta a nevüket.

Lucía felismerte saját szeme formáját Elenában.

Visszaküldött levelek és üzenetek is érkeztek azokról a helyekről, ahol Mariana a barátja felől érdeklődött.

Alejandro leült mellé.

– Soha nem tudta meg, mi történt.

Lucía megsimogatta a fényképet.

– De nem feledkezett meg róla.

Különböző nőkért sírtak, akiket egyesített a befejezetlen keresés.

Nem nevezték sorsnak.

Elég volt nekik tudni, hogy valaki szerette Elenát, és megpróbálta megtalálni.

Tavasszal Alejandro elkísérte Luciát az Alcalde utcai könyvesboltba.

Mozdulatlanul állt a polcok előtt.

A könyvek valóban elérték a plafont.

– Bármelyiket választhatod, amelyiket akarod – mondta.

Lucia rámosolygott.

– Ma veszek egyet a saját pénzemből.

Alejandro félreállt, hogy a lány végigmehesse a folyosókon.

Lassan választott.

Amikor távoztak, ő fogta meg a kezét.

Röviddel ezután engedélyt kért tőle, hogy hivatalosan udvarolhasson neki.

Lucia hangosan felnevetett.

– Hónapok óta minden nap beszélünk.

– Akkor talán előbb kellett volna megkérdeznem.

– Igen. Előtte több dolgot is meg kellett volna kérdeznie.

Alejandro elfogadta a viccet és a szemrehányást.

Amikor végül megkérte a kezét, Lucia nem válaszolt azonnal.

– Nem akarok jutalom lenni azért, mert segítettél nekem.

– Nem az.

–Nehogy Marianára hasonlíts, hogy boldog lehess.

Közeledett, anélkül, hogy még megérintette volna.

–Emlékszem rá, mert szerettem. Szeretlek, mert ismerlek.

Lúcia hallgatott.

Aztán az egyik kezét az övére helyezte.

– Akkor igen.

1939 októberében házasodtak össze, majdnem egy évvel a szökés után.

Rosario segített neki felöltözni. Tomás Alejandro mellett várt, ideges volt, de az okok nem a szertartáshoz kapcsolódtak.

Hetek óta próbálta megkérni a szakácsot, hogy menjen el vele valahova.

Végül megoldotta a dolgot.

– Vasárnap szabadnapom van – mondta neki. – Próbálj meg jelmez nélkül érkezni.

Lucia annyira nevetett, hogy várniuk kellett a fátyol megigazításával.

Egy saját maga által választott krémszínű ruhát és kényelmes cipőt viselt. Egy kis zsebben Elena levelét tartotta.

Nem kellett volna megmutatnom.

Tudtam, hogy ott van.

A szertartás alatt Alejandro valami egyszerűt ígért neki:

– Nem fogok többé elbújni előled.

Lúcia így válaszolt:

– És megmondom neki, mit akarok, még akkor is, ha nem az, amire számít.

Ahogy távoztak, az iskolás gyerekek szirmokat szórtak rájuk. Teresa nyíltan sírt. Rosario megölelte Lucíát, ahogy már annyiszor vágyott rá Santa Aureliában.

Az apja küldött egy rövid levelet. Nem tartalmazott mentegetőzést, csak egy bocsánatkérést.

Lucía úgy döntött, megtartja.

Talán egy nap újra beszélhetnének.

Azon a délutánon Alejandróval sétált a kertbe.

Onnan láthatták a kancákat, a folyosót és az iskola nyitott ablakait. Tordilla felkapta a fejét, amikor meghallotta a hangját.

„Min gondolkodsz?” – kérdezte.

Lucía emlékezett a sötét sikátorra, a lába alatt heverő kövekre, és a könyvekre, amelyeket úgy tartott a kezében, mintha azok jelentenék az egész jövőjét.

Aztán a házra nézett.

– Hogy ma este sehonnan sem kell menekülnöm.

Alejandro gyengéden megszorította a kezét.

A fejét a vállára hajtotta.

Most először az ő döntése volt, hogy marad.