Vele együtt Tomás abbahagyta az önbizalom színlelését. Idővel Rosario is elkezdte bizalmasan megosztani vele, amit tudott.

Egyik este, miközben lekapcsolták a tűzhelyet, Luciáról beszélt.

– Beatriz nem az anyja.

Tamás megállt a mozdulatban.

– Vajon tudja ő?

– Nem. Az anyja neve Elena Montes volt. Röviddel a szülés után meghalt.

Elena abban a hitben érkezett a ranchra, hogy Ernesto, aki akkor özvegyember volt, feleségül fogja venni. Végül azonban eljegyezte Beatrizt, akinek a családja gazdag volt. Elena teherbe esett, és nem volt módja elmenekülni.

Amikor Lucía megszületett, a nagymamája nem engedte, hogy kirúgják. Elena halála után a lányt nevelte, amíg ő is el nem halt.

– Volt egy levél Lucíának – tette hozzá Rosario. – Beatriz elrejtette.

– Miért maradtál csendben?

A szakácsnő lehajtotta a fejét.

– Mert féltem, hogy elveszítem az állásomat. Nincs olyan válasz, ami kielégítene.

Ugyanezen a héten Veronica felfedezte a Los Fresnos adminisztrátorának levelét Alejandro holmijai között.

Felismerte a vezetéknevet.

Odaszaladt, hogy elmondja Adrianának.

A nővérek úgy döntöttek, titokban tartják. Mindketten azt képzelték, hogy megnyerhetik a férfi szívét, mielőtt anyjuk közbelépne.

Hirtelen a feltételezett munkásnak nem volt hiánya hűsítő italokból vagy mosolyokból.

Lúcia észrevette.

Azt is észrevette, hogy a férfi folyton őt kereste, hogy Tordilláról vagy a könyvről kérdezze.

Aztán megérkezett Don Ramiro Valdés.

Ő volt a ranch hitelezője. Ernesto 3000 pesóval tartozott neki, és nem tudta előteremteni.

Ramiro felajánlotta, hogy elengedi az adósságot, ha Lucía beleegyezik, hogy feleségül megy hozzá.

Beatriz nem kérdezte meg a lánytól.

Ernesto időt kért, de a felesége emlékeztette, hogy elveszítik az ingatlant.

Alejandro a beszélgetés egy részét az istállóból hallotta, egy nyitott ablak mellől.

Azon az éjszakán Tomást kereste.

–Vége a színjátéknak. El kell mondanunk neki az igazat.

Rosario, miután megtudta a megállapodást, egy olyan döntést hozott, amelyet évek óta halogatott.

Amíg Beatriz kint volt, visszaszerezte a levelet, és odaadta Alejandrónak.

– Luciától jött. Győződj meg róla, hogy eljut hozzá.

Felismerte Elena Montes nevét.

Mariana mesélt egy ilyen nevű gyerekkori barátjáról, egy fiatal nőről, aki eltűnt Guadalajarából, miután elfogadott egy állást egy farmon.

Kerestem őt anélkül, hogy megtaláltam volna.

Alejandro furcsa nyomást érzett a mellkasában, de nem bontotta ki a levelet.

Megőrizte a címzett számára.

Mielőtt beszélhetett volna Luciával, Beatriz behívta az irodába, és bejelentette az esküvőjét.

Aztán bezárták a házat.

Alejandro és Tomás Rosario segítségével előkészítettek egy szekeret, és a karámoknál vártak, eltökélten, hogy kiutat kínálnak neki, ha akarja.

Így érkeztek meg azon az éjszakán.

Lucia anélkül hallgatta végig Alejandro vallomását, hogy levette volna róla a szemét.

– Los Fresnos tulajdonosa?

-Igen.

– És azért jött, hogy a nővéreim közül válasszon feleséget?

A kérdés jobban zavarba hozta, mint bármilyen szemrehányás.

–Bizalomhiány miatt jöttem. És végül hazudtam valakinek, aki semmit sem tett velem.

Lucia a könyveihez kapott.

–Elmondtam neki a dolgokat, mert azt hittem, egyenlő félként beszélünk.

– Tudom. Sajnálom.

A kapura nézett.

A ház felől ajtó csapódása hallatszott.

– Haragszom rád – mondta. – De először ki akarok jutni innen.

Alejandro bólintott.

Rosario cipőben és kendőben jelent meg.

– Én is elmegyek.

Tomás felsegítette a szekérre. Lucía leült mellé.

Mielőtt elment, Alejandro átadta neki a levelet.

– Ez az övé.

Lámpafénynél olvasott, amikor megálltak egy útszéli fogadóban.

Elena elmagyarázta, ki ő, hogyan került csapdába azon a farmon, és mennyire szeretné, ha a lányának más élete lenne.

Nem azt kérte tőle, hogy gazdag legyen.

Azt kérte, hogy hadd dönthessen.

Végül ezt írta:

„Ha valaha is úgy érzed, hogy útban vagy, ne higgy nekik. Azt akartam, hogy gyere. Már azelőtt szerettelek, hogy egyáltalán megláttalak.”

Lucía újraolvasta azokat a sorokat.

Aztán a mellkasához nyomta a levelet.

Rosario sírt mellette.

– Bocsáss meg, hogy ilyen sokáig tartott.

– Tudta a nagymamám?

– Igen. Megpróbált megvédeni téged. El kellett volna mondania neked.

Lucia a sötétségbe nézett.

Évekig kereste a saját jellemében Beatriz megvetésének magyarázatát.

Most már tudta, hogy nem hibásnak vagy nehezen szerethetőnek született.

Hazugságot építettek maguk köré.

Hajnal előtt érkeztek Los Fresnosba.

Doña Teresa, a házvezetőnő, forró vízzel és tiszta ruhával fogadta Lucíát. Alejandro elmagyarázta, hogy addig maradhat, ameddig csak szüksége van rá, anélkül, hogy bármilyen kötelezettséget vállalna cserébe.

Figyelmesen hallgatott.

– Én is elmehetek?

-Is.

Csak ezután ejtette le a könyveket az asztalra.

Santa Aureliában Ramiro érkezése katasztrófává változtatta a másnap reggelt.

Beatriz elrendelte Lucía felkutatását. A nővérek végül felfedték, hogy ki a gyalog.

Ernesto hirtelen felállt.

– Tudták ők?

Egyikük sem válaszolt.

Ramiro felvette a kalapot.

–A lány elbújhat. Az adósság nem.

De Lucia már nem volt ott, hogy az életével fizessen érte.

Alejandro felkereste az ügyvédjét. Nem kérte tőle, hogy megvásárolja a család hallgatását, vagy hogy bármilyen jogot szerezzen felettük.

Megkérte, hogy beszéljen közvetlenül Luciával.

Úgy döntött, hogy vallomást tesz a fenyegetésekről, és megjegyezte, hogy önként távozott. Rosario elkísérte.

Ramiro dokumentumainak áttekintése során egy másik igazság is kiderült: még mindig egy San Luis Potosíban élő nővel volt házas.

Eltitkolta a házasságát, miközben felajánlotta, hogy elengedi az adósságot egy új feleségért cserébe.