1. RÉSZ
Azon az estén, amikor Doña Petra úgy döntött, hogy Esperanzát egy 61 éves férfinak adja, hogy megmentse a családi ranchot, a lány mezítláb távozott a karámból, egyetlen szürke ruhában. Nem volt pénze, kendője, váltás ruhája. Csak a tudat rettegését hordozta magában, hogy ha felébred az alatt a tető alatt, az élete többé nem az övé lesz.

Alighogy kilépett az istálló árnyékából, egy kéz megragadta a karját. Esperanza kinyitotta a száját, hogy sikítson, de egy ismerős hang megállította.

– Én vagyok az. Nincs durvaság. Senki sem fogja ma este férjhez menni.

Juan kora, az új ember.

Vagy legalábbis ezt hitte hat napig.

Egy héttel korábban Juan és társa, Beto megérkeztek a Tepatitlán közelében fekvő Rancho Santa Brígidába, hogy élelmet és szállást kérjenek munkáért cserébe. A birtok Don Aurelio Reyesé volt, akit elöntött az adósság, és feleségéé, Petráé, akit a külsőségek megszállottjaként szeretett volna. Legidősebb lányaik, Dolores és Pilar, azzal voltak elfoglalva, hogy leendő férjet találjanak. Esperanza azt tette, amit senki más nem akart: mosott, főzött, vizet hordott, és gondoskodott a ranch négy kancájáról, Caneláról, Tordilláról, Estrelláról és Boláról.

Amikor Juan először meglátta, Petra a kert előtt megalázta.

– A nővéreid földbirtokost készülnek fogadni, te pedig úgy nézel ki, mint egy szolgálólány. Nem szégyelled magad?

Esperanza földdel teli kezével folytatta a dáliák rendezgetését.

– Ebéd előtt befejezem őket.

– Remélem is. Biztos jó vagy valamire.

Juan nem szólt semmit, de ez a jelenet elég volt ahhoz, hogy megértse, a lány a ház legalacsonyabb helyét foglalja el.

Juan valódi neve Rodrigo Montoya volt. 36 éves volt, és egy virágzó haciendát birtokolt Guadalajarától keletre. Négy évvel korábban özvegyen maradt, amikor felesége, Carmen, és gyermekük szülés közben meghalt. Azóta a házasságra kelhető korú lányokat nevelő családok jobban érdeklődtek a földje iránt, mint iránta. Barátja, Sebastián, az állítólagos Beto, azt javasolta, hogy először szegény munkásként mutassa be magát.

– Ha jól bánnak veled, amikor azt hiszik, hogy semmid sincs, legalább tudni fogod, kivel beszélsz.

Rodrigo vonakodva beleegyezett. Szent Brigitta adta meg az első próbát.

Amire nem számított, az az volt, hogy észreveszi Esperanzát.

A lány nem flörtölt vele, nem kérdezte, honnan jött, és nem számolgatta, mit hozhat ki belőle. Az első este babot, tortillát és két narancsot vitt neki, mert azt gondolta, hogy az újonnan érkezők keveset fognak enni az úton. Másnap megmutatta neki, hogyan kell egy darab piloncillót keverni Tordilla vizébe, mivel gyenge volt.

– A nagymamám azt mondta, így iszom jobban.

— És működik?

-Vele igen. Másokkal, nem tudom.

Rodrigo nevetett. Esperanza is nevetett, de csak egy pillanatra.

A következő napokban fokozatosan felépült a négy kancáról. Esperanza észrevette, hogy túl sokat tud a lovakról, szokatlan udvariassággal beszél egy mezőgazdasági munkáshoz képest, és bőrkeményedései vannak, de nem olyanok, mint akik egész életükben fizetésért dolgoztak.

A kútnál egyre nőtt a gyanúja.

– Olvastál már Amado Nervót? – kérdezte, amikor látta, hogy a férfi emlékezetből felismer egy verset.

Rodrigonak egy másodperc töredékével tovább tartott a válaszadás.

– Anyámnak voltak könyvei.

Esperanza bólintott, de nem hitt teljesen neki.

Dolores és Pilar voltak azok, akik felfedezték az igazságot. Pilar átkutatta a viskót, miközben a férfiak dolgoztak, és talált egy levelet, amely „Don Rodrigo Montoya, Hacienda del Cielo” címre volt címezve. A nővérek hallgattak, mert mindegyikük a gazdag idegent akarta megnyerni a másik előtt.

Miközben titokban versenyeztek, Sebastián felfedezett valami sokkal komolyabbat. Concha, a szakácsnő, bevallotta, hogy Petra nem Esperanza anyja. Az igazi anyja Elena Montes de Oca volt, és röviddel a születése után meghalt. Mielőtt meghalt, Petra egy levelet hagyott, amelyet Doña Remedios, Esperanza nagymamája évekig elrejtett egy fadobozban.

– Petra sosem akarta, hogy a lány megtudja, honnan jött – mondta Concha. – És most felhasználja őt arra, hogy kifizesse a tartozását.

Ugyanazon a délutánon megérkezett Don Fulgencio Barragán, a város uzsorása és Aurelio hitelezője. Rodrigo az iroda hátsó folyosójáról hallgatta.

– Vasárnap kérem a 3200 pesómat – mondta Fulgencio. – Vagy átadod a ranchot.

Petra lehalkította a hangját.

– Nincs ekkora összegünk.

– Akkor add nekem Esperanzát feleségül, és az adósság eltűnik.

Aurelio erőtlenül tiltakozott.

– Lehet, hogy az unokája.

Fulgencio szárazon felnevetett.

– De nem az.

Csend lett.

Ekkor Petra kimondta a szavakat, amelyeket Rodrigo soha nem fog elfelejteni.

– Vasárnap választ kapsz.

Azon az éjszakán, amikor Esperanza a sötétségbe rohant, és Rodrigo megállította az istállónál, Sebastián megjelent egy zsákkal és egy kis dobozzal a hóna alatt.

– Most el kell mennünk – mondta.

Esperanza a dobozra nézett.

– Mit visz ott?

Sebastian összeszorította az ajkait.

– Az igazság az édesanyádról.

2. RÉSZ
Egy agávé növények között sétáltak egy ösvényen, mígnem a Santa Brígida fényei eltűntek a dombok mögött. Esperanza gyorsan mozgott, továbbra is mezítláb, mintha attól félne, hogy Petra már a nevével is elkaphatja.

Rodrigo úgy döntött, hogy többé nem titkol semmit.

– Nem Juannak hívnak.

Esperanza meg sem fordult.

– Ezt már tudtam.

Sebastian elfojtotta a nevetés.

Rodrigo megállt.

– Mióta?