Esperanza bejárta a birtokot, segített Doña Florenciának, és hosszú időt töltött a könyvtárban. Amikor Rodrigo rátalált egy kopott Amado Nervo-kötetre, úgy látta a lány mosolyát, mintha a Santa Brígida dáliái között lenne.

Aurelio a kilencedik napon érkezett meg.

Nem főnökként vagy sértett apaként lépett be. Kalappal a kezében, görnyedt háttal érkezett. Esperanza a folyosón fogadta, Doña Florencia kíséretében. Rodrigo, az ő kérésére, távol maradt.

– Petra azt mondta, hogy beleegyeztél, hogy fontolóra veszed Fulgencio jelöltségét – kezdte Aurelio.

Esperanza olyan nyugodtan nézett rá, hogy a férfi lesütötte a tekintetét.

– Ne hazudj most. Már túl sokat hazudtál a hallgatással.

Aurelio mély levegőt vett.

-Igazad van.

Először mondta el neki azt, amit soha nem akart bevallani. Elena abban a hitben érkezett Santa Brígidába, hogy feleségül akarja venni. Évekkel korábban volt egy rövid viszonyuk, és tudta, hogy a terhesség az övé lehet. De Petra, akivel a családja már elrendezett egy házasságot, azzal fenyegetőzött, hogy megsemmisíti a Reyes nevet, ha Aurelio elismeri Elenát. Aurelio engedett. Hagyta, hogy Petra elrejtse egy hátsó szobában. Amikor Elena vajúdni kezdett, Aurelio távol volt a ranchról, és amikor visszatért, haldokolva találta.

–Jelenthettem volna. Elmehettem volna vele. Szembeszállhattam volna mindannyiukkal. Nem tettem semmit.

–Aztán hagyta, hogy felnőve „anyának” szólítsam a nőt, aki bezárta.

-Igen.

Esperanza nagyot nyelt.

– A lánya vagyok?

Aurelio szégyennel teli tekintettel emelte fel a tekintetét.

– Igen. Doña Remedios tudta. Én is.

Esperanza két lépést hátrált.

–Akkor én nem egy megmentett gyerek voltam. Én voltam a lánya, akit elrejtett, hogy megvédje a többieket.

Aurelio sírni kezdett.

– Nem várom el tőled, hogy megbocsáss nekem.

– Ez nagyszerű, mert ma nem tudok.

A férfi bólintott. Mielőtt távozott, letett az asztalra egy mappát, amelyben a keresztlevele, az aláírt apasági nyilatkozat és egy okirat volt, amely Esperanzára ruházta a Remediostól örökölt kis földterületet.

– Már az elején meg kellett volna adnom a neved és a lakhelyed.

Esperanza nem válaszolt. De a dokumentumokat sem tépte szét.

Rodrigo ügyvédje elvitte Elena levelét egy közjegyzőhöz, majd az Ügyészségre. Concha vallomást tett a látottakról. Aurelio is vallomást tett, megértve, hogy a hallgatás csak ugyanazt ismételné. Petra mindent tagadott, majd azt állította, hogy csak a család becsületét védte.

– Kinek a becsületét? – kérdezte Esperanza, amikor egy ügyintézés közben találkoznia kellett vele. – Mert sosem törődött az enyémmel.

Petra megpróbálta a tekintetét állni.

– Húsz évig fedél volt a fejed felett.

–És minden nap feltöltött, azt az érzést keltve bennem, hogy hálásnak kellene lennem a létezésemért.

Dolores és Pilar jelen voltak. Egyikük sem védte meg az anyját.

Pilar volt az első, aki ezután közeledett.

– Én is rosszul bántam veled.

Esperanza nem enyhítette válaszát.

-Igen.

Pilar összekulcsolta a kezét.

– Nem tudom, hogyan javítsam ki.

– Kezdd azzal, hogy ne tettess úgy, mintha mi sem történt volna.

Dolores tovább várt, de hetekkel később küldött egy levelet, amiben beismerte, hogy megpróbálta elcsábítani Rodrigót a pénzéért. Esperanza a levelet Elena leveleivel együtt tartotta meg egy történet részeként, amit többé nem engedett volna meg másoknak elmesélni helyette.

Fulgencio nagyobb problémákkal nézett szembe, mint az elveszett adósság. Eulalia Garza saját ügyvédjével érkezett San Luis Potosíból, és az a kísérlete, hogy Esperanzát még házasként bemutassa leendő feleségeként, olyan kérdéseket vetett fel, amelyekre nem akart válaszolni. Abbahagyta a Santa Brígida környékén való időtöltést.

Rodrigo eközben kerülte, hogy a védelmet egy újabb kontrollformává alakítsa. Egyik délután Esperanzát a kertben találta olvasni.

– Szeretnék kérdezni valamit, és mondhatsz nemet.

Esperanza becsukta a könyvet.

-Mondd.

– Megfontolnád, hogy itt szállj meg, nem vendégként, hanem a feleségemként?

Néma maradt.

Rodrigo nem lépett közelebb hozzá.

„Nem azért kérdezlek, mert én mentettelek meg. A saját lábadon hagytad el azt a házat. Épp a közelben voltam, amikor te is. Azért kérdezem, mert amikor azt hitted, hogy semmim sincs, adtál nekem ételt, velem együtt vigyáztál a kancáimra, és egyenlő félként beszéltél velem. Évek óta olyan emberek vesznek körül, akik előbb számolnak, mint kedvesek. Te nem.”

Esperanza lenézett a könyvre.

– És Carmen?

Rodrigonak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

–Szeretni fogom, amíg élek. Az újraházasodás nem törli ki. Ha egy halott nővel kellene versenyezned, hogy velem lehess, nem kérnélek meg.

Felnézett.

– Ezt kellett tudnom.

– És a válaszod?

-Még nem.

Rodrigo bólintott.

Esperanza nézte, ahogy elsétál, és most először értette meg a különbséget a kérő és a követelőző ember között.

A válasz hat nappal később érkezett. Nem a kertben, hanem az istállóban. Tordilla gyomorrontást kapott, és Rodrigo órák óta mellette volt. Esperanza egy vödör meleg vízzel és piloncillóval (finomítatlan nádcukorral) jött be.

„Higgy továbbra is abban, hogy ez működik” – mondta.

– Nem. De megtette.

Rodrigo fáradtan elmosolyodott.

Esperanza letette a vödröt, és letérdelt a kanca mellé.

– Arról, amit kérdeztél.

Rodrigo abbahagyta a mosolygást.

– Nem akarok kényszerűségből egy birtok úrnője lenni. Az életemet sem akarom neki köszönni azért, mert segített nekem.

-Értem.