Aztán a nyakára mutatott.

Mateo egy zsinóron lógó kis rézérmet viselt.

„Az apámé volt” – magyarázta. „Soha nem vette le.”

Doña Remedios remegni kezdett.

„Mi a baj, anya?” – kérdezte Jacinta.

Az idős asszony megpróbált beszélni, de csak egy érthetetlen hangot adott ki. Aztán a szobájában lévő régi faládára nézett.

Jacinta ki akarta nyitni, de Doña Remedios megrázta a fejét. Még nem.

A következő hetekben Mateo megváltoztatta az életet a tanyán.

Épített egy rámpát, hogy Doña Remediost ki lehessen vinni a teraszra anélkül, hogy cipelnie kellene. Megjavított egy régi kocsit, és megmutatta Jacintának, hogyan kell jobban elosztani a vizet a növények között. Délutánonként egy kopott gitáron játszott, amit becsomagolva hordott a holmija között.

A csendhez szokott ház zenével kezdett megtelni.

Jacinta felfedezte, hogy Mateo élete nagy részét az utakon töltötte. Apja öszvérhajcsár volt, és városokban, tanyákon és bányásztelepüléseken nevelte fel.

„Soha nem volt házad?” – kérdezte egy este.

– Sok plafonom volt már. Nem ugyanaz.

– És miért utazol folyton?

Máté a horizontot bámulta.

–Mert nem tudom, hogyan maradjak. Valahányszor valami fontossá válik számomra, eszembe jut, hogy előbb-utóbb elveszítem.

Jacinta felismerte önmagát ezekben a szavakban. Ő is bujkált, bár soha nem hagyta el a tanyát. Elzárta a szívét, hogy elkerüljön egy újabb csalódást.

„Az emberek azt hiszik, hogy könnyebb maradni, mint elmenni” – mondta. „Nem mindig ilyen könnyű.”

Mateo ránézett.

–Egyetlen állat sem tud egész életében egyedül szekeret húzni. Az emberek sem.

Jacinta úgy érezte, valaki végre nevet adott a fáradtságnak, amit évekig titkolt.

Apránként elkezdte hagyni, hogy Mateo segítsen neki. Ha Mateo megette az állatokat, ő megpihenhetett néhány percet az anyjával. Ha Mateo vitte a vizet, Jacintának volt ideje varrni, vagy egyszerűen csak üldögélni az udvaron.

Ő is elkezdett mosolyogni.

A boldogság azonban hamarosan felkeltette a szomszédok rosszindulatát.

Egyik reggel megérkezett Doña Petra, egy falubeli asszony, aki néha meglátogatta a tanyát, hogy tojást és lisztet cseréljen.

– Óvatosnak kell lenned – figyelmeztette Jacintát. – Azt beszélik, befogadtál egy hajléktalant, és behoztad a házadba.

– A pajtában alszik.

– Az emberek nem kérdezik, hol alszol. Azt mondják, elfelejtetted apád gyászát és anyád betegségét.

A szavak jobban fájtak Jacintának, mint amennyire be akarta vallani.

Évekig mindent feladott, hogy gondoskodhasson Doña Remediosról. Most már az is elég volt ahhoz, hogy önzéssel vádolják, hogy így viselkedjen.

Azon a délutánon hidegen bánt Mateóval.

– A lovad már majdnem jól van – mondta neki. – Gondolom, hamarosan folytathatod az utad.

Mateo rájött, hogy valami megváltozott.

– Ha ezt akarod.

– Az a legjobb.

Nem vitatkozott.

Másnap reggel elkezdte összepakolni a holmiját.

Doña Remedios az ajtóból figyelte a jelenetet, és lecsapta a szék karfáját. Megpróbált beszélni, de Jacinta kerülte a tekintetét.

– Ne nehezítsd meg ezt még jobban, anya.

A lónak még egy éjszakát pihennie kellett, mielőtt útra kelne. Mateo megígérte, hogy hajnalban elindul.

Azon a reggelen hangos zaj ébresztette fel Jácintát.

Berohant anyja szobájába, és a földön találta. Doña Remedios megpróbált felkelni, de beverte a fejét az asztalba. A szemöldöke fölött seb tátongott, és nehezen lélegzett.

– Anya! Nézz rám!

Jacinta megpróbálta felemelni, de nem sikerült. A rémület megbénította a karjait.

Sok év után most először kiáltott segítségért.

Mateo másodperceken belül megjelent. Óvatosan vitte Doña Remediost, és letette az ágyra. Aztán megvizsgálta a pupilláját és a légzését.

– Orvosra van szüksége.

– A legközelebbi orvos Jerezben van.

-Akkor elmegyek érte.

– A vihar az út egy részét elpusztította. Túl veszélyes.

– A várakozás veszélyesebb.

Mateo elővette a kabátját.

Jácinta megragadta a karját.

– A lovad még gyenge.

– Meg tudod csinálni.

– Lehet, hogy nem jössz vissza.

Fogta a kezét.

–Visszajövök. Már nem vagy egyedül, Jacinta.

Kiment az esőbe, miközben villámok világították meg a dombokat.

A következő néhány óra végtelenül telt. Jacinta kitisztította anyja sebét, hideg kendőket tett a homlokára, és olyan kétségbeeséssel imádkozott, amilyet még soha nem érzett.

Doña Remedios többször is kinyitotta a szemét. Minden alkalommal az ajtó felé nézett.

Hajnalodni kezdett, és Mateo nem tért vissza.

Jácinta elképzelte, ahogy a ló beleesik egy szakadékba. Elképzelte a sebesült férfit a viharban. Aztán megértette, hogy már nem csak az anyjáért fél.

Ő is szerette Mátét.

Röviddel ezután paták dobogását hallotta.

Mateo megjelent a falu orvosa mellett. Arca zúzódásokkal volt tele, és az egyik ujja elszakadt. Visszafelé menet a lova megcsúszott, és Mateo nekiment egy sziklának, de nem állt meg.

Az orvos megvizsgálta Doña Remediost. Az ütés súlyos volt, bár törés nem volt. Pihenésre és folyamatos megfigyelésre volt szüksége.

„Időben érkeztek” – biztosította. „Ha délutánig várnak, lehet, hogy nem élem túl.”

Jácinta leült a földre és sírni kezdett.

Nem csak az aznap este elszenvedett félelem miatt sírt. A fáradtság, a magány és az összes olyan alkalom miatt, amikor úgy tett, mintha senkire sem lenne szüksége.

Mateo letérdelt és átölelte.

– Nem kell mindent magadnak cipelned.

A következő napokban Doña Remedios kezdett felépülni. Ennek ellenére folyton a szobájában lévő ládára és Mateo érmére mutogatott.