Végül Jacinta kinyitotta a ládát.

Régi takarók alatt talált egy fényképet, néhány megsárgult levelet és egy bőr kötőfék, amelyen az „RC” monogram volt feltüntetve.

Amikor Mateo meglátta őket, mozdulatlan maradt.

– Ezek voltak apám kezdőbetűi. Rafael Cárdenas.

Doña Remedios sírni kezdett.

Hatalmas erőfeszítéssel magyarázta el a történetet.

Harminc évvel ezelőtt aszály elpusztította a tanya termését. Jacinta még csak gyermek volt. Don Eusebio beteg volt, és a család a föld elhagyására készült.

Egyik délután egy Rafael Cárdenas nevű öszvérhajcsár érkezett vizet kérni. Miután tudomást szerzett a helyzetükről, több hétig maradt. Forrást talált néhány szikla alatt, segített kutat ásni, és megmentette a ranchot.

Mielőtt elment, otthagyta azt a kötőfék emlékbe.

– Az apám sokat mesélt erről a helyről – mormolta Mateo. – Azt mondta, egy család adott neki ennivalót, amikor semmije sem volt. Azt állította, hogy ott talált vizet, ahol mindenki más csak kopár földet látott.

Doña Remedios az éremre mutatott.

Az egyik levélben Rafael azt írta, hogy mindig visel egy rézérmet, amelyet Eusebio adott neki hálája jeléül. Ugyanaz, amelyik most Mateo nyakában lógott.

Jacinta megértette, miért ismerte fel anyja az utazót az első naptól fogva.

Mateo nem véletlenül érkezett.

Annak a férfinak a fia volt, aki évtizedekkel korábban megmentette a családját.

– Az apám két éve halt meg – mondta Mateo. – Mielőtt meghalt, megkért, hogy keressem meg a Salgado család tanyáját. Tudni akarta, hogy működik-e még a kút.

– Miért nem mondtad?

„Nem tudtam a hely nevét. Csak azt tudtam, hogy vörös dombok közelében van, és hogy az udvaron van egy mesquite fa, amit villámcsapás kettéhasított. Azt hittem, soha nem találom meg.”

Jacinta kinézett az ablakon. Az öreg mesquite fa még mindig ott állt a ház előtt.

A sérült ló arra kényszerítette Mateót, hogy pontosan ott álljon meg, ahová az apja vissza akart térni.

Azon a délutánon Jacinta bevallotta, miért próbálta kirúgni.

–Féltem attól, hogy mit fognak mondani az emberek. Attól is féltem, hogy megszoklak, és aztán látom, hogy elmész.

Mateo megfogta a kezét.

–Az életemet azzal töltöttem, hogy menekültem, mielőtt bárki elhagyhatott volna.

– Itt maradtam, de menekülve is éltem már.

– Akkor talán mindkettőnknek abba kellene hagynia.

Máté nem kínált nagy gazdagságot vagy lehetetlen ígéreteket.

Csak annyit kérdezett, hogy maradhat-e a következő aratásig.

Jácinta elmosolyodott.

– Maradhatsz, ameddig csak akarsz.

A következő termés évek óta a legjobb volt. Mateo felújította a kutat, amelynek ásásában az apja segédkezett, és öntözőrendszert épített. Jacinta sajtot, mézet és lekvárt kezdett árulni a jerezi piacon.

Doña Remedios még hat évig élt, gitárzene ölelésében, lányára vigyázva és Mateo történetei között. Mielőtt meghalt, sikerült tisztán kimondania egy utolsó mondatot:

– A jobb oldali ajtó kinyílt.

Jacinta és Mateo egy öreg mesquite fa alatt házasodtak össze. Ugyanazok a szomszédok, akik pletykáltak, hoztak ételt, virágot és zenét.

Idővel a tanya már nem a szomorúság által jellemzett hely volt. Megszokott megállóhely lett a fáradt utazók számára. Senkit sem utasítottak el, aki vizet kért.

A bejárat felett Mateo apja régi kötőfékjét egy kis fatábla mellé akasztotta:

„Néha a segítség porral borítva érkezik. Engedd be.”

Jacinta évekig hitte, hogy az élet már nem tartogat számára semmit.

De a boldogság elérkezett egy délután, egy sebesült ló mellett sétálva, és csak egy kis tiszta vizet kért.

Szerencsére az anyjának volt annyi bölcsessége, hogy előbb felismerte őt, mint ő maga.