„Igen, van egy szeretőm… és akkor mi van?” A herceg gúnyosan elmosolyodott, de a lány következő lépése megdöbbentette és szóhoz sem jutott.
– Igen, van egy szeretőm. És akkor mi van?
Alejandro de la Garza, Valdelumbre hercege, úgy emelte a poharát, mintha kártyajátszmában nyert volna. Mellette Isabel de Montemayor elmosolyodott anélkül, hogy elmozdult volna. A hó dörömbölt az üvegház ablakain, a narancsfák levelei pedig remegtek a hidegben.
Elena Salazar a férjére nézett. Sötétkék ruhát viselt, és zafírkék fésűt a hajában. Nem sikított. Nem kérdezte meg, mije van annak a nőnek, ami nincs neki.
– Szóval, végre megértettem ezt a házasságot.
Alejandro felnevetett.
„A vezetéknevemet, ezt a házat és egy olyan pozíciót kaptál, amiért sok nő ölni tudna. Nem követelheted az én szívemet is.”
Elena néhány másodpercig bámulta. Aztán egyenes háttal elhagyta az üvegházat.
Azt hitte, legyőzte őt.
Nem tudtam, hogy még aznap éjjel át fogja nézni az összes dokumentumot, ami hat éven át segítette az életét.
Abban az ősi vidéken, ahol a hintók barázdákat vájtak a jeges utak közé, és a vezetéknevek döntötték el, ki beszélhet egy asztalnál, senki sem gondolta volna, hogy a hercegné távozni készül.
A tánc folytatódott. A kristálycsillárok alatt a vendégek dicsérték a virágokat, a vacsorát és Alejandro szerencséjét. Mindent Elena szervezett.
Mint az aratások. Mint a szerződések. Mint a kifizetések, amelyek megakadályozták a hitelezőket abban, hogy kopogtassanak az ajtón.
Nem ment vissza a tanterembe.
Bezárkózott az irodájába, felkapcsolt egy lámpát, és elővette a könyvelési könyveket. Bérleti szerződéseket tárgyalt, szerződéseket javított, és bocsánatot kért olyan sértésekért, amelyekre a férje még csak nem is emlékezett.
Amikor egy csatorna túlcsordult, Elena ment ki a mezőre. Amikor egy mezőgazdasági munkás megbetegedett, ő találta meg az orvost. Alejandro később megjelent, fogadta a tiszteletadást és a köszönetet.
Soha nem érezte szükségesnek elmagyarázni, hogy ki végezte a munkát.
Azon az estén Elena abbahagyta az olvasást, mint egy feleség, aki megoldásra váró problémákat keres. Úgy olvasott, mint egy nő, akinek tudnia kell, mi az övé.
Hajnalra 3 oldalnyi kérdésem volt.
Nicolás Herrerának írt, az ügyvédnek, aki az anyja ügyeit intézte. Egy szolga lóháton kézbesítette a levelet.
Miklós másnap megérkezett, köpenyén hó és egy bőr aktatáskával.
Közbeszólás nélkül hallgatta végig. Amikor befejezte, megkérdezte:
– Mit kíván, Doña Elena?
Kinyitotta a száját, de egy kis időbe telt, mire válaszolt.
Hat éven át gondolkodott azon, hogy mire van szüksége Alejandrónak, mit várnak el a vendégek, és mire van sürgősen szükség az országban. Soha senki nem tette fel neki ezt a kérdést.
– Tudni akarom, mi történik, ha abbahagyom a védelmét.
Miklós közelebb hozta a dokumentumokat.
– Akkor ki kell derítenünk, mivel védte eddig.
Heteken át átnézték az okiratokat, a családi megállapodásokat és a hitelleveleket. Elena emlékezett, hogy az anyja egy hasonló asztal fölé görnyedve tanította őt összeadni, míg mások azt mondták, hogy egy fiatal hölgynek csak zenét és hímzést kellene tanulnia.
„Tanuld meg felismerni a saját kézjegyedet is” – tanácsolta neki.
Most már értettem, miért.
A házassági szerződés bizonyos vagyontárgyakat foglalt le Elenának. Apja két megbízható személy kezelésére hagyta a tőkét, anyja pedig ráhagyta a Santa Clarában lévő házat és a hozzá tartozó földeket.
Továbbá számos olyan földterületet vásároltak Elena pénzéből, amelyeket Alejandro a sajátjának vallott, és a nevére jegyeztek be.
A házassági szerződést még az esküvő előtt aláírta. Nem tartotta szükségesnek elolvasni.
„A férjed megtartja, ami az övé” – magyarázta Nicolás. „A megállapodások értelmében visszavonhatod a jövőbeni hozzájárulásaidat és garanciáidat. A már vállalt kötelezettségeid nem tűnnek el, de nem vagy köteles átvállalni az övéinek minden egyes új adósságát.”
Elena a könyvekre tette a kezét.
–Nem akarok elvenni tőle semmit. Abba akarom hagyni, hogy mindent odaadjak neki.
Azzal kezdte, hogy ügyvédjén keresztül bejelentette, nem támogatja Sándor további vásárlásait. A kereskedők udvarias levelekkel válaszoltak, amelyekben kérték a herceget, hogy tisztázza a számláit.
Ezután abbahagyta a saját nevében való válaszadást. A hercegi földekkel kapcsolatos függőben lévő feladatokat átadta az intézőnek, és kézbesítési igazolást kért.
Saját telkein fizetéseket, javításokat és kötelezettségeket tartott fenn.
Nem engedte, hogy ártatlan családok fizessenek férje megvetéséért.
Az első levelek akkor gyűltek össze, amikor Alejandro versenyeken és megbeszéléseken vett részt. Amikor visszatért, az asztalát borítékokkal borítva találta.
Elenát kereste.
– Miért nem javítottad ezt ki?
Letette a könyvet, amit olvasott.
– Mert ezek a te számláid.
– Mindig vigyázol rájuk.
– Mindig is én választottam, hogy gondoskodom róluk.
Alejandro összevonta a szemöldökét. A különbség kicsinek tűnt, de elviselhetetlennek találta.
Azon a délutánon további értesítések érkeztek: egy hitelező információkat követelt a kölcsön megújítása előtt, több család elutasította a panaszaik meghallgatása nélkül elküldött szerződéseket, a gyapjúkereskedő pedig felfüggesztette a tárgyalásokat.
Másnap Alejandro berontott Elena irodájába, és az asztalra dobta a leveleket.
-Mit tettél?
– Abbahagytam azt, amit magától értetődőnek vettél.
– Gonoszból pusztítod Valdelumbrét.
Elena felkelt.
– Újratárgyaltam azt a gyapjúszerződést, amikor megsértetted a kereskedő fiát. Válaszoltam a uzsorásnak, amikor elfelejtetted elküldeni a számlákat. Meglátogattam a bérlőket, amíg vadászni mentél. És kifizettem a szerencsejáték-veszteségeidet, mielőtt még elkezdődtek volna a pletykák.
