Alejandro összeszorította az állkapcsát.

– A kötelességed volt.

Olyan szomorúsággal nézett rá, amire a férfi nem számított.

– Néhány hónappal ezelőtt, amikor megkérdezték, hogyan gazdálkodik ennyi földdel, azt mondta, hogy a birtok magától működik.

Felvett egy levelet, ami a földre esett.

– Most ki kell találnod, hogyan kell csinálni.

Néhány napig Alejandro azt hitte, hogy a nő végül beadja a derekát. Virágokat szállíttatott, és különleges vacsorát készített. Nem kért bocsánatot. Remélte, hogy a luxus megoldja azt, amit nem volt hajlandó beismerni.

Elena megköszönte a szobalánynak a virágokat, és folytatta a papírjai átnézését.

Aztán úgy döntött, hogy megbünteti.

Meghívta Isabelt vacsorára több előkelő szomszédjával. Elena lement a földszintre, mert nem akarta magára hagyni a szolgákat az egymásnak ellentmondó parancsok hálójában.

Belépve meglátta a nyakláncot.

Gyémántok, mint a levelek, egy központi kő körül. A Valdelumbre-ház ékszere, amelyet a hercegnének tartottak fenn nagy alkalmakkor, Izabella nyakában nyugodott.

Alejandro nagynénje egy apró horpadással tette le a kanalat.

Izabella felemelte az állát.

– A férjének kifinomult ízlése van.

Elena érezte, hogy a fájdalom a kezébe tárul. Az asztal alatt az ujjai a szoknyája köré fonódtak.

Nem kellett vitatkoznia egy ékszeren. Menekülnie kellett egy olyan életből, ahol a megaláztatás az étkezés rendszeres részévé vált.

Vége volt a vacsorának, és felkelt.

– Engedelmével. Levelet kell írnom.

A hálószobájában leült a tűz elé. Ott, tanúk nélkül, sírt először.

A szobalánya, Rosa, egy csészét hagyott mellette.

– Maradhatok, asszonyom.

Elena bólintott.

Évekig azt hitte, hogy a nyugalom megőrzése azt jelenti, hogy senkire sincs szüksége. Azon az éjszakán elfogadta Rosa kezét, és addig sírt, amíg fájdalom nélkül tudott lélegezni.

Aztán ezt írta:

„Nicholas: Kedd. Hozd ide a hagyatékom kezelőit. Készen állok.”

Alejandro másnap talált rá a könyvtárban.

Előkészített egy beszédet a becsületről, a családnévről és a válás következményeiről. Beszélt a kertekről, amelyeket maga tervezett, és a pozícióról, amelyet elveszít.

– Nem fogod feladni, amit felépítettél, Elena.

Becsukta a könyvet.

-Igazad van.

Megkönnyebbülten elmosolyodott.

-Tudtam, hogy végül megérted majd.

– Elveszem, ami az enyém.

A mosoly mozdulatlan maradt.

Elena kinyitott egy mappát, és a dokumentumokra mutatott.

– A keleti telkek az enyémek. Ahogy az északi legelőkhöz és a Santa Clarában lévő házhoz fűződő jogok is. A birtok költségeinek fedezésére szolgáló pénz jelentős része az én számlámról származott.

Alejandro közeledett.

– Mindez nem sikerülhet nélkülem.

– Az aláírt dokumentumok mást is állítanak. Nicolás mindegyiket átnézte.

A herceg a pecsétekre nézett, és felismerte a saját aláírását.

Most először félt.

– A nevem nélkül, minek képzeled magad?

Elena becsukta a mappát.

– Mindjárt megtudom.

Kedden három hintó érkezett. Nicolás leszállt az elsőből. A két hagyatéki igazgatás a másodikból szállt le. A harmadikban Don Salvador Paredes érkezett, aki 30 évig a hercegi család ügyvédjeként szolgált.

A dokumentumok egy asztalon hevertek szétterítve a nagy teremben.

Alejandro lement a lépcsőn, és megállt, amikor meglátta őket.

Elena várt, szürke utazóruhát viselt, kesztyűjét a kezében.

Nicolás bemutatta a házassági szerződést, az okiratokat és a hozzájárulásokról szóló jegyzőkönyveket. Nem emelte fel a hangját. Nem is volt rá szükség.

Minden oldalon olyan befizetések szerepeltek, amelyeket Alejandro elfelejtett, Elena teljesített kötelezettségei, és olyan tőke, amelyet kimeríthetetlen vagyonnak hitt.

„Miért nem magyarázta ezt meg nekem senki?” – kérdezte Don Salvadortól.

Az öregember levette a szemüvegét.

– A dokumentumokat átadtuk Önnek, Excellenciás Uram. Ön megtagadta azok megvizsgálását.

Alejandro leült.

Azt hitte, hogy Elena a nagylelkűségének köszönhetően él. Az igazság most már mindenki számára világossá vált: az ő vigasztalásának nagy része az övétől függött.

Elena aláírta a szükséges utasításokat vagyonának kezelésére vonatkozó elkülönítésről. Az elismert adósságok a helyükön maradtak. Az alkalmazottakkal szembeni kötelezettségvállalásokat rögzítették.

Nem vitte el a nyakláncot. Azt kérte, hogy a ház szabályainak megfelelően adják vissza a család őrizetébe.

– Ma elmész? – kérdezte Alejandro.

-Igen.

-Hová mégy?

– Anyám házához.

A kocsi dél előtt elindult.

Elena nem nézett hátra.

Santa Clara egy hófödte völgy végében volt. Don Eusebio, a gondnok, egy lámpával és a hibák listájával üdvözölte.

Szivárgások, eldugult kémények és évek óta zárva tartott szobák voltak.

Elena tüzet kért a konyhában.

– Holnap kezdjük a tetővel.

Másnap reggel egy jegyzetfüzettel a kezében sétált a földeken. Eldugult csatornákat, törött kerítéseket és olyan bérleti díjakat talált, amelyeket a korábbi adminisztrátor megemelt anélkül, hogy bármilyen fejlesztést vagy költséget megindokolt volna.

Egy Jacinto nevű farmer mesélt neki az elárasztott földjeiről és egy háromgyermekes özvegyről, akinek a házának nedves volt a fala.

Elena nem ígérte meg, hogy mindent megjavít.

Megkérdezte, milyen anyagokra van szükség, mennyi munkát igényelnek a javítások, és mit kell megoldani az olvadás előtt.

Az ácsok egy héttel később érkeztek meg.

Az özvegy, Inés, egy még meleg kenyérrel jött, hogy megköszönje.

– A gyerekeim anélkül aludtak, hogy vödröket tettek volna az ágyak mellé.

Elena mindkét kezével fogta a kenyeret.

Azon az estén megosztotta Rosával és Don Eusebióval. Egyetlen herceg sem részesült köszönetben. Senki sem nevezte csodának azt, amit becsületességgel és kemény munkával elért.

Erőfeszítése most először viselte a nevét.