Napokkal később kinyitott egy ládát anyja szobájában. Bent egy kendőt, néhány levelet és a jegyzetfüzetet talált, amelyben a könyvelést tanulta. A lapok között egy rajz lapult a házról, amelyet még gyerekkorában készített.

Lefestette a nyitott ablakokat és egy nőt a kertben.

Róza közeledett.

– Te vagy az?

– Azt hiszem, az voltam, aki lenni akartam.

Elena végighúzta az ujjait a papíron. Nem palotát vagy koronát rajzolt. Egy házat, ahol lélegezni tud.

Megjavíttatta az évek óta beragadt ablakkeretét. Amikor végre ki tudták nyitni, fenyőfák nedves illata áradt be.

Azon a délutánon először írt egy listát, amelyen nem szerepeltek adósságok vagy feladatok: újra élvezetből lovagolni, csengőhang nélkül olvasni, meglátogatni egy barátját.

Másnap Inés fogadta, hogy átnézze a béreket. Utána eltette a tollát, és sötétedés előtt sétálni indult.

A számlák várhattak reggelig. Ennek felfedezése egy apró, váratlan örömmel töltötte el, amit senkinek sem akart elmagyarázni.

Sándor levelei még a tél vége előtt elkezdődtek.

Az első pletykákról és házi feladatról beszélt. Elena nem válaszolt.

A második nő azt állította, hogy már kifejezte a haragját. Ő sem válaszolt.

A harmadik más volt.

Isabel elment, amikor rájött az adósságok súlyosságára. Alejandro nem hibáztatta. Azt mondta, meglátogatott egy farmot, és egy bérlő megmutatta neki egy tetőt, amely évek óta javításra szorult.

„Nem tudtam, mennyi mindent nem tudok” – írta.

Elena az asztalon hagyta a levelet, még mindig nem tudta, mit jelent.

A következő beszámolók nehéz megbeszéléseket és a tulajdonában lévő vagyontárgyak eladását írták le, hogy kifizesse felhalmozott adósságait. Felbérelt egy tapasztalt vagyonkezelőt, Doña Clarát, és aláírás előtt elkezdett olvasni.

Miklós egy látogatás során megerősítette ezeket a változásokat.

– Ez nem csak beszéd. De ezért semmivel sem tartozol neki.

– Tudom – felelte Elena.

Márciusban Alejandro engedélyt kért, hogy meglátogassa.

Beleegyezett egy beszélgetésbe.

Egyedül érkezett, sáros csizmával. Megvárta, míg hellyel kínálom.

„Úgy bántam veled, mintha ehhez a házhoz tartoznál” – mondta. „Valami hasznosat, amit mindig találhattam ugyanott. Azt hittem, a hűséged feljogosít arra, hogy bármit is elveszítsek, és bántsalak.”

Elena hallgatott.

– Elárultalak. Aztán megpróbáltalak megalázni, hogy hagyd abba az ellenállást. Nem Isabel hibája volt, és nem is az adósságok. Én voltam.

Úgy érezte, ezek a szavak egy olyan pontot értek el, ami még mindig fájdalmas volt.

– Mit kérdezni jöttél tőlem?

– Hogy megtudjam, beleegyezel-e valaha is, hogy újra beszélj velem. Enélkül megbocsátanál nekem.

Elena a kertre nézett.

– Csütörtökön eljöhetsz ebédelni.

Alejandro bólintott.

– És ne késs el. A munkám nem áll meg, hogy rád várjak.

Csütörtökön korán érkezett.

Voltak más csütörtökök is. Néhány étkezés nyugodt beszélgetéssel zárult; mások nézeteltérésekkel és kínos csendekkel. Elena a házasságon belüli magányról és a vacsora közben érzett szégyenről beszélt.

Alejandro meghallgatta anélkül, hogy arra kérte volna, hogy hagyja maga mögött a múltat, hogy enyhítse a terhét.

Egyszer megpróbálta elmagyarázni neki, hogyan kell szerződést tárgyalni. Elena felnézett.

Megállt.

– Ugyanezt csinálom megint. Bocsásson meg. Elmondaná a lánykérését?

Nem mosolygott, hanem folytatta a beszélgetést.

Mindeközben Santa Clara állapota javult. A csatornákat kitisztították, a házakat felújították, a könyvelést pedig rendbe tették. Elena felvett egy vezetőt, hogy ne kelljen többé egyedül cipelnie egy egész ingatlant.

Ősszel meghívták, hogy mutassa be módszereit egy földbirtokosokból és termelőkből álló társaságnak.

A titkár elkezdte bejelenteni, hogy a herceg felesége.

Alejandro, aki a közönség soraiban ült, nyugodtan közbeszólt:

– Elena Salazar asszony. A munka, amiről beszélni fog, az övé.

Fellépett a pulpitusra, és elmagyarázta, hogyan tette lehetővé a családok meghallgatása olyan problémák feltárását, amelyek nem szerepeltek a könyvelési könyvekben.

A taps meglepte.

Alejandrót kereste a jelenlévők között. Ő is tapsolt, anélkül, hogy megpróbálta volna megosztani az elismerést.

Majdnem egy év telt el az üvegház óta. Elenának még mindig megvolt a háza, a jövedelme, és a bizonyossága, hogy nélküle is tud élni.

Pontosan ezért lehetett volna az övé a következő döntés.

Csütörtöki ebédnél otthagyta a csészéjét a tányéron.

– Azt hiszem, megpróbálhatnék újra valamit építeni veled.

Alejandro nem közeledett.

— Milyen feltételek mellett?

– A vagyonom továbbra is különálló marad. Santa Clara továbbra is az én igazgatásom alatt marad. Nem fogok többé némán fizetni a hibáitokért, és nem fogadom el a helyettem hozott döntéseket. És bármit is teszünk együtt, mindkettőnk nevére fog kerülni.

Végig hallgatott.

-RENDBEN.

– A bizalom nem fog visszatérni csak azért, mert ma igent mondasz.

-Minden nap gondoskodnom kell róla.

Elena figyelte. Már nem látta azt a férfit, aki a narancsfák között gúnyolta, bár azt sem tudta elfelejteni, hogy ő volt az.

Emlékeztem, mégis lassan választottam.

Alejandro a tenyerével felfelé az asztalra tette a kezét. Várt.

Elena rátette a sajátját.

Azon a karácsonyon vacsorát rendeztek a Santa Clarában. Rosa velük ült; Don Eusebio és azok is, akik a javításokon dolgoztak. Alejandro kíséret nélkül érkezett, és segített elrendezni a székeket.

Amikor Jacinto Elenára koccintott, a herceg felemelte a poharát, és megismételte a nevét.

Később kiment a folyosóra. Bentről nevetést és a tűzifa ropogását hallotta.

Alejandro megállt mellette.

„Gyönyörű ház” – mondta.

– Anyám nagyon szerette őt.