„Impotív!” – nevetett a húga. De a nászéjszakájukon a herceg mindenkit meglepett.
1775-ben Puebla de los Ángeles városában Elena Serrano már 8 éve árnyékként élt apja házában.
Huszonkét éves árva volt, és nem rendelkezett jelentős hozománynal. Don Esteban Serrano halála óta mostohája fizetés nélküli hölgytársnője lett. Elena leveleket írt, ruhákat javított és vacsorákat szervezett, ahol elvárták tőle, hogy hallgasson, míg mostohanővére, Leonor, ragyogó és kegyetlen szépségéért kapott dicséretet.
Egyik délután Leonor belépett a szobába, és egy társasági újságot lengett.
„Anya, ez rendkívüli! Monteclaro hercege megkérte Elena kezét.”
Doña Beatriz felnézett a csészéjéből.
– Ennek tévedésnek kell lennie.
– Nincs ebben semmi kétség. Don Alejandro de Mendoza feleségül akarja venni a kis egerünket.
Elena folytatta egy ruha csipkéjének varrását, ami nem az övé volt.
– És tudod, miért téged választott? – folytatta Leonor. – Mert mindenki tudja a titkát. Azt mondják, impotens és nem tud szeretni egy nőt. Szüksége van egy csendes feleségre, hogy megvédje a hírnevét anélkül, hogy igazi házasságra számítana.
Doña Beatriz úgy nézett Elenára, mintha most talált volna felhasználási lehetőséget egy régi bútordarabnak.
– Legalább az arcod segít diplomát szerezni.
Elena nyugodtan beszúrta a tűt.
– Egy hallgatag férj jobbnak tűnik egy olyan háznál, ahol soha nem szűnik meg a sértés.
Leonor mosolya lehervadt.
– Vigyázz! Még az egereket is ki lehet dobni az utcára.
Ugyanazon az estén Elenát behívták apja régi irodájába. Alejandro de Mendoza herceg a kandallónál várta.
Magas, széles vállú, sötét hajú és szürke szemű férfi volt. Arcán nem látszott gyengeség, inkább az érzelmek elrejtésével csiszolt, tanult önuralom. Úgy tűnt, mint aki hozzászokott egy olyan teher cipeléséhez, amit senki más nem láthat.
Az asztalon egy házassági szerződés hevert.
„Érted a feltételeket?” – kérdezte Alejandro.
– Hamarosan és ünnepségek nélkül szeretnél férjhez menni. Nem fogok kérdezősködni az okokról.
Elena mostohája érdeklődő mosollyal figyelte az ajtóból.
Alejandro a dokumentum fölé hajolt, és megmutatta, hol kell aláírnia. Ujjai az övéhez értek. Melegek voltak és bőrkeményedésesek, ellentétben egy olyan férfi ujjaival, aki állítólag soha nem dolgozott.
– Szörnyű dolgokat beszélnek rólam – mormolta, hogy Doña Beatriz ne hallja. – Félsz bejönni a házamba?
Elena a tekintetét állta.
– Sok mindentől félek, Excellenciás uram, de nem hiszem, hogy Ön közéjük tartozik.
Alejandro arcán rövid időre mosolyra húzódott a kifejezés.
Elena aláírta.
Három nappal később egy kis kápolnában házasodtak össze. A nő elhunyt édesanyja krémszínű ruháját viselte. Alejandro alig érintette meg a szertartás alatt, és amikor a pap férjnek és feleségnek nyilvánította őket, nem csókolta meg. Egyszerűen egy sötét rubinnal kirakott antik gyűrűt húzott az ujjára.
Leonor diadalmas mosollyal figyelte a jelenetet. Számára a herceg hidegsége megerősítette az összes pletykát.
Elena hátra sem nézve felszállt a hintóba. Bármit is talál Monteclaróban, az jobb lenne, mint hogy továbbra is mostohaanyja szolgálójaként éljen.
Az út során Alejandro szinte végig csendben maradt. Amikor egy kerék kátyúba ütközött, Elena elvesztette az egyensúlyát, és az ölében kötött ki. Alejandro ösztönösen megragadta a derekát.
Egy pillanatra nagyon közel voltak.
Elena érezte, hogy a férfi szívverése felgyorsul a férje mellénye alatt. Alejandro tekintete az ajkára siklott, mielőtt elkapta a tekintetét.
– Bocsásson meg – mondta, és visszasegítette a helyére.
A kezei végig ökölbe szorultak maradtak az út hátralévő részében.
Elena kinézett az ablakon, hogy elrejtse a pirulását. Bármi is volt az igazság a herceggel kapcsolatban, a férfi nem tűnt közömbösnek a nők iránt.
Monteclaro vára ködbe burkolózó hegyek között állt. Egy ősi, szürke kőépítmény volt tornyokkal, belső udvarokkal és gyertyákkal megvilágított hosszú folyosókkal.
Doña Tomasa, a szigorú házvezetőnő fogadta őket. Mögötte egy körülbelül 18 éves fiatal nő várakozott, szobalánynak öltözve.
– Isabel vagyok – magyarázta Doña Tomasa –. A nyugati szárnyban lévő szobákkal segít.
Isabel gyanakvással és együttérzéssel vegyes tekintettel méregette Elenát. Nem egy szolgáló tekintete volt ez új úrnője előtt, hanem valakié, aki egy potenciális fenyegetést mér fel.
Elena valami más furcsát is észrevett: a lány közvetlenül Alejandrónak tartozott beszámolással, és nem végezte el a többi szobalány feladatait.
Azon az éjszakán, miközben Elena végigsétált a folyosón, hangokat hallott egy oszlop mögött. Alejandro Isabellel beszélgetett.
– Óvatosabbnak kell lenned. Ha valaki megtudja, hogy itt vagy, az teljesen hiábavaló lesz.
– Félek, Alejandro.
A vállára tette a kezét.
– Nem hagyom, hogy bántsanak. Megígérem.
Elena hátralépett, mielőtt meglátták volna.
Vajon Izabella volt a házasság valódi oka? Vajon Sándor egy jelentéktelen nőt vett feleségül, hogy leplezze a szobalányával való tiltott kapcsolatot?
Vacsora közben Elena észrevette, hogy Isabel mennyire kerüli a hercegre nézést. Óvatosságuk mintha megerősítette volna, hogy valamit titkolnak.
Azon az éjszakán Elena egyedül maradt egy nagy szobában. Alejandro nem jött el hozzá. A Leonorról szóló pletykák újra kínozni kezdték, most összekeveredve azzal a képpel, ahogy a férje gyengéden beszélget Isabellel.
Másnap reggel Doña Tomasa közölte vele, hogy a herceg látni szeretné, de a birtokon felmerült problémák késleltették a beszélgetést. Elena egész nap várakozással töltötte. Ahogy leszállt az est, kibontott hajjal ült a tükör előtt, eltökélten, hogy kiköveteli az igazságot.
