Az ajtó kinyílt.
Sándor zakó és nyakkendő nélkül lépett be. Most először nem egy megközelíthetetlen hercegnek tűnt, hanem egy kimerült férfinak.
„Egész nap azon gondolkodtam, hogyan magyarázzam meg” – vallotta be. „Olyan sokáig titokban tartottam, hogy majdnem elfelejtettem, hogyan kell kiejteni.”
– Jobban szeretem a fájdalmas igazságot, mint a kényelmes hazugságot.
Alejandro becsukta az ajtót, és letérdelt mellé.
–A rólam szóló pletykák hamisak. Én magam engedtem, hogy elterjedjenek.
– Miért engedné egy férfi, hogy az egész társadalom megalázza?
„Mert három évvel ezelőtt apám gyanús körülmények között meghalt. Halála után rájöttem, hogy valaki zsarolja a családunkat és sikkasztja a pénzt. Ha az ellenségeim gyengének tartanának, soha nem vizsgálták volna meg alaposan, hogy mit is vizsgálok.”
Elena visszaemlékezett az arca állandó megfigyelésére.
– És miért kellett neki feleség?
„Egy hercegnő nélküli ház túl sok kérdést vetett fel. Szükségem volt egy nőre, akinek nincs befolyásos családja, aki minden mozdulatomat figyeli. Láttalak egy bálon, Eleanor mögött álltál. Senki sem szólt hozzád, de te minden részletet megfigyeltél. Felismertem a hallgatásodban valami hasonlót, mint a sajátom.”
– Szóval azért választott engem, mert láthatatlan voltam.
– Előszörben igen. Most már szégyellem bevallani.
Elena elhúzta a kezét.
– És Izabella?
Alejandro arckifejezése ellágyult.
– Ő nem a szeretőm. Ő a húgom.
Elena hitetlenkedve nézett rá.
„Apámnak volt egy lánya, mielőtt feleségül vette anyámat, de soha nem merte nyilvánosan megvallani. Amikor meghalt, Gáspár nagybátyánk rájött az igazságra. Izabella egy kisebb vagyont örökölt az anyjától, és őt nevezték ki a gyámjává. Egy kegyetlen emberhez akarta adni feleségül, hogy megszerezhesse a pénzét.”
– Ezért rejtegeti őt szobalányként.
„Ez az utolsó hely, ahol Gaspar egy herceg húgát keresné. Csak Doña Tomasa ismeri a kilétét.”
– Isabel azt hitte, hogy a nagybátyja kémje lehetek.
– Túl sokáig élt üldözötten ahhoz, hogy könnyen megbízzon benne.
Elena megértette ezt a fajta félelmet.
– Nem hibáztatom azért, mert védte magát.
Alejandro ámulva tanulmányozta.
–Egy másik nő dühös lenne, ha felfedezné, hogy egy családi titok védelmére használták fel.
– Fel vagyok háborodva. De olyasmit ajánlottál nekem, amit még soha senki nem adott: az igazságot anélkül, hogy könyörögnöm kellett volna érte.
– Többet tartozom neki, mint az igazsággal. Tartozom neki azzal a lehetőséggel, hogy elmehet, ha úgy kívánja.
Elena ránézett. Kockáztatta a hírnevét, hogy megmentse a húgát, akit a saját apjuk kitagadott. Nem ő volt a pletykák gyenge embere. Nem is teljesen ártatlan, hiszen úgy vezette férjhez, hogy túl sokat titkolt előle. Mégis hagyta, hogy a nő válasszon.
„Nem akarok elmenni. Tudni akarom az egész történetet, és segíteni akarok megvédeni Isabelt.”
Alejandro lassan felállt.
–A mostohanővére azt állította, hogy képtelen vagyok egy nőt kívánni.
Elena érezte, hogy lángol az arca.
—Leonor sok mindent állít, amit nem ért.
Alexander feléje hajolt.
– Legalábbis ebben teljesen téved.
Olyan gyengédséggel csókolta meg, ami hamarosan visszafogott szenvedéllyé változott. Azon az éjszakán, zárt ajtók mögött, a hercegről keringő összes pletyka szertefoszlott. De a vonzalomnál fontosabb volt a köztük egyre erősödő bizalom.
Hajnalban Elena a karjaiban ébredt.
– Miért hagytad, hogy egyedül aludjon tegnap este? – kérdezte.
– Mert nem akartam hozzáérni, amíg el nem mondom az igazat. Már eleget ittam az engedélye nélkül.
Elena évek óta először érezte magát tiszteletben.
Azon a reggelen hivatalosan is találkozott Isabellel. A fiatal nő zavarban volt.
– Azt hittem, azért jön, hogy felfedezzen.
– Azt hittem, a férjem szeretője – vallotta be Elena.
Isabel szeme elkerekedett. Aztán nevetni kezdett, és Elena is csatlakozott hozzá. A nevetés eloszlatta a kastélyt megszálló félelmet.
Két nappal később megérkezett egy hintó Pueblából. Doña Beatriz és Leonor azért utaztak oda, hogy megkérdezzék Elena boldogtalan házasságát.
Azt várták, hogy sírva találják.
Elena ezzel szemben elegáns kék ruhában, laza, fürtökbe lógó hajjal, kezében a Monteclaro rubinnal lement a főlépcsőn. Egy igazi hercegné higgadtságával lépett.
– Amint hallottuk, hogy megérkeztél, azonnal jöttünk – mondta Doña Beatriz. – Attól féltünk, hogy segítségre lesz szükséged a nászéjszakád után.
– Mint látod, semmire sincs szükségem.
Alejandro megjelent Elena mögött, átkarolta a derekát, és egy lassú csókot lehelt a nyakára.
Doña Beatriz csészéje majdnem a földre esett.
Leonor elsápadt.
– Excellenciád, hallottam, hogy bizonyos korlátoktól szenvedett.
– Milyen furcsa – felelte Alejandro. – Hallottam, hogy egyáltalán nincsenek udvarlóid. És mégis itt vagy, még mindig egyedülálló, és olyan házasságokról nyilvánítasz véleményt, amelyekről semmit sem tudsz.
Elena összeszorította az ajkait, hogy ne nevetjen.
A látogatók röviddel ezután távoztak, megalázva és a várt szenvedés nélkül.
– Nem kellett védekeznem – mondta Elena, miközben nézték, ahogy a hintó elhajt. – Éveken át egyedül csináltam.
– Tudom. De többé nem kell mindig egyedül csinálnod.
A boldogság nem tartott sokáig.
Isabel minden zajra megriadt. Alejandro hírt kapott arról, hogy Gaspar de Mendoza kérdezősködik a közeli városokban. Nem az a fajta ember volt, aki könnyen lemondana egy örökségről.
Elena úgy döntött, hogy utánajár az ügynek. Az apja tanította meg a könyvelésre, és a Doña Beatriznál töltött évek alatt anélkül igazgatta a házat, hogy bármilyen elismerést kapott volna. Átnézte Monteclaro magánarchívumát, és egy könyvespolc mögött elrejtett panelt talált.
