1. RÉSZ
Azon a reggelen, amikor Julián Salvatierra kigúnyolta azt a nőt, aki kecskehúst akart adni a cowboyainak, egy banki behajtó már úton volt a ranchra egy paranccsal, amelynek értelmében 60 nap múlva föld nélkül hagyhatja.

A Saltillo külvárosában fekvő La Herradura tanya már három hónapja sínylődött. Az eső nem esett, a patak kiszáradt, és a szarvasmarhák annyira soványak voltak, hogy eladásuk gyakorlatilag elajándékozást jelentett. A négy igásló még elfogadható állapotban volt, mert a tanya munkásai gondosan bántak az élelemmel, de négy férfi egy hét alatt elhagyta a vidéket, mert Julián alig tudta fizetni őket, és az élelmiszer nehezen megkeresett árucikké vált.

Ezért szerződtette Elena Baezát, egy 32 éves szakácsnőt, akit egy takarmánykereskedő ajánlott. Julián csak annyit kérdezett meg tőle, hogy tud-e hét embert etetni. Senki sem figyelmeztette, hogy Elena úgy érkezik majd, hogy úgy vizsgálja át a kerítéseket, itatóvályúkat, számlákat és állatokat, mintha egy aktát olvasna.

Mielőtt belépett a konyhába, megállt a kecskeól előtt.

43-an voltak: néhány kreol, néhány vegyes tejelő tehén, és több tenyésztésre alkalmatlan fiatal tehén. Mindegyikük éberebb és erősebb volt, mint a szarvasmarhák.

„Miért vannak azok a kecskék jobb helyzetben, mint a teheneid?” – kérdezte Elena.

Julian összeszorította az állkapcsát.

– A feleségemé voltak. Három éve halt meg. Senki sem akart velük sokat babrálni.

Elena végigpásztázta tekintetével a karámot.

– Mert mesquitet, leveleket, bokrot és mindent esznek, amit a szarvasmarha nem tud felhasználni. Olyan takarmányt veszel, hogy életben tartsd a teheneket, amit ma nem tudsz jó áron eladni, miközben 43 állatod szinte egyedül él.

Julian hangosan felnevetett.

– És mit javasolsz? Minden nap kecskehúst adnék a cowboyaimnak?

– Azt javaslom, hogy ne áldozzuk fel az üzletünket egy vásárló megőrzése érdekében.

Julian nevetését egészen az istállóig lehetett hallani.

Elena nem vitatkozott. Feltűrte az ingujját, segítséget kért Mateótól, a legfiatalabb mezőgazdasági munkástól, kiválasztott két ivartalanított hímet, amelyek nem befolyásolták volna a szaporodást, és elkezdett főzni.

8:00-kor a férfiak találtak egy fazék kecskegidát, párolva ancho chilivel, paradicsommal, fokhagymával, babbal és egy kevés feketekávéval, amit Elena az apjától tanult. Volt ott frissen melegített tortilla és egy kancsó főtt és lehűtött kecsketej is.

Senki sem tett fel túl sok kérdést az első fogás után.

Ramiro, a művezető, tortillával tisztogatta meg a tepsije alját.

Julian érkezett meg utolsóként, némán megkóstolta, és az utolsó kanálnyit is megette.

—Mi a baj?

–Ami egy órával ezelőtt annyira megnevettette.

Julian az embereire nézett, majd az üres tányérra.

– A feleségem kecskéit használta fel.

– Két olyan állatot használtam, amelyek nem tenyész- és nem tejelő szarvasmarhák voltak. Ha rám bízzák az állomány kezelését, közel 40%-kal csökkenthetem a takarmányköltségeket, sajtot, tejszínt és tejet tudok előállítani, és megtarthatom a szarvasmarhákat, amíg vissza nem tér az eső.

Julian most először nem nevetett.

Az ajtó kivágódott.

Rogelio Sáenz, egy északon élő földbirtokos, aki gyakran üzlettársa volt olyan üzletembereknek, akik küszködő tanyákat vásároltak, belépett. Túl elegánsan volt öltözve La Herradura poraihoz képest, és úgy mosolygott, mint aki már előre tudja a véget.

Elővett egy borítékot.

– Az Északi Bank a kölcsön teljes visszafizetését követeli. 60 nap áll rendelkezésére.

A csendben még a fazék forrása is túl hangosnak tűnt.

Julian mozdulatlanul olvasta a levelet. Háromhavi lakbérrel tartozott. Rogelio elmagyarázta, hogy a bank lefoglalhatja a fedezetet, ha nem fizet.

Mielőtt elment, megnézte az üres edényeket.

—Finom ételek. Élvezd, amíg lehet.

Azon a délutánon Elena három papírlapot hagyott Julián asztalán, amelyeken részletesen leírta a költségeket, a tejtermelést, a levágott állatok fenntartható számát és a monterrey-i potenciális értékesítési lehetőségeket. A végére egy mondatot írt: „A probléma nem az élelmiszerhiány. A probléma az, hogy valaki azt akarja, hogy kifogyj a lehetőségekből.”

Julian elindult, hogy megkeresse.

– Mit tudsz Sáenzről?

Elena becsukta a jegyzetfüzetét.

– Még nem elég. De apám elvesztette a földjét egy titokban vásárolt adósság miatt. Azóta megtanultam, hogy kövessem a pénzt az árverés előtt.

Julian elsápadt.

– Szerinted Rogelio meg akarja vásárolni az adósságomat?

– Azt hiszem, már megkérdezte, mennyibe kerül.

És ekkor Mateo futva bukkant fel az útról, kezében egy újabb papírdarabbal.

– Don Julián… a bank megváltoztatta a feltételeket. Már nem 60 napról van szó.

Julian elvette a lapot.

Elena látta az arcukat, és tudta, hogy épp az út felét állták el.

– Most már harmincan vannak.

Ha te lennél a helyében, megbíznál Elenában, vagy eladnád? Kommentelj, oszd meg, és a 2. részt is megtalálod a hozzászólásokban.

2. RÉSZ
A következő 18 nap jobban megváltoztatta La Herradurát, mint az azt megelőző 3 év.

Elena hajnalban kezdte fejni a kecskéket, szétválasztotta az egészséges nőstényeket, feljegyezte minden literjét, és a kamra egy hűvös sarkát egy kis sajtkészítő résszé alakította át. Doña Rosa Garza, egy szomszéd segítségével, aki évtizedek óta tenyésztett állatokat a szárazföldön, fűszernövényeket, guajillo chili paprikát szerzett, és kapcsolatokat létesített olyan monterreyi éttermekkel, amelyek kecskehúst és kézműves sajtokat vásároltak.

A munkások abbahagyták a távozásról való beszélgetést.

Még Ramiro is, aki először tiltakozott, mert „egy cowboy nem él kecsketejjel”, végül kért még egy tortillát friss sajttal.