A kapott üzenetet a férfi felé nyújtotta. A Monterrey Hotel válasza volt: azt javasolták, hogy hat hónapon keresztül havi 18 kecskegidát vásároljanak, és ha a minőség állandó marad, növeljék a rendelési mennyiséget. Emellett havi 36 darab sajtot is kértek.

Julian elvégezte a számításokat.

Az aszály kezdete óta először volt a farmnak olyan bevételi forrása, amely nem a legyengült szarvasmarhák eladásától függött.

– Tudtad, hogy működhet.

– Nem. Tudtam, hogy érdemes bebizonyítani.

—Gyere vissza.

Elena lassan megrázta a fejét.

– Nem fogok visszajönni a szakácsukként.

– Nem kérdezem tőle.

Julián egy másik dokumentumot mutatott be. Megkérte az ügyvédjét, hogy készítsen elő egy megállapodást: a kecsketenyésztést „Baeza in La Herradura” néven jegyeznék be, Elena lenne az adminisztratív vezető, és a nyereség 55%-át ő kapná. A ranch földet, létesítményeket és állatállományt biztosítana.

Elena minden sort elolvasott.

– Ezt anélkül rendelte el, hogy tudta volna, a bíró megvédi-e a ranchot?

-Igen.

– Mindent elveszíthetnék.

-Igen.

– Akkor lehet, hogy ennek a papírnak semmi haszna nem lesz.

Julian a tekintetét fogva tartotta.

–A nevének ott kell lennie, még akkor is, ha veszítek.

Amióta elhagyta a ranchot, Elena most először vett levegőt anélkül, hogy bármi is az ajtó felé tolta volna.

Nem mosolyogva bocsátott meg neki. És nem is tett úgy, mintha egy aláírással eltörölhetné a történteket.

De visszatért, hogy befejezze, amit elkezdett.

A következő héten a Polgári Bíróság ideiglenes intézkedést hozott: a bank nem ruházhatta át és nem módosíthatta a kölcsönt, amíg Rogelio Sáenz vállalataihoz kapcsolódó műveleteket felülvizsgálták.

A meghallgatás Rogelio számára rosszabbul sikerült, mint bárki várta volna.

Elena ügyvédje összerakta a megtalált feljegyzéseket: válságban lévő tanyák felvásárlásai, hitelek átruházása mindössze hetekkel az árverések előtt, ismételten felszámolóház alá helyezett cégek, valamint a bankvezető és Rogelio egyik üzlettársa közötti családi kapcsolat. Két környékbeli tanyatulajdonos is felismerte ugyanezt a mintát. Egy özvegyasszony egy levelet mutatott be, amelyben alacsony árat ajánlottak neki, mielőtt az adósságát átruházták volna.

Rogelio mosolyogva érkezett.

Elhallgatott, amikor Elena megszólalt.

Az ellenérdekű ügyvéd megpróbálta ugyanazon dologra redukálni a dolgot, amit Julian az udvaron mondott.

– Baeza asszony, önt szakácsnak vették fel, ugye?

-Helyes.

– Ő nem bankár.

-Nem.

– Nem jogász.

-Nem.

– Tehát a pénzügyi következtetéseid csupán vélemények.

Elena kinyitott egy mappát.

– Az én véleményem nincs itt. Itt vannak a dokumentumok, a dátumok, az összegek, a cégnevek és a bejegyzett átutalások. A dokumentumoknak nem kell tudniuk, hogyan kell elkészíteni őket ahhoz, hogy dokumentumnak maradjanak.

Néhányan a teremben elfojtottak egy mosolyt.

A bíró.

Kérte az eredeti dokumentumok felülvizsgálatát.

A tárgyalás végén helybenhagyta az adósság átruházásának tilalmát, elrendelte a másolatok megküldését a pénzügyi hatóságoknak, és kijelentette, hogy elegendő bizonyíték áll rendelkezésre az ingatlanok érték alatti megszerzésére irányuló összehangolt művelet kivizsgálásához.

Rogelio anélkül távozott, hogy Juliánra nézett volna.

Elenára nézett.

Addig tartotta a tekintetét, amíg a férfi el nem kapta a tekintetét.

A ranch nem varázsütésre vált adósságmentessé. Az hazugság lett volna.

Juliannak még mindig fizetnie kellett. A szarvasmarhák még mindig soványak voltak. Az aszály nem szűnt meg csak azért, mert egy bíró aláírt egy határozatot.

De most már volt ideje, állatállománya és jövedelmező üzlete.

Monterrey szerződése két héttel később kezdődött.

Az első teherautó csomagolt kecskehússal, friss sajtokkal és egy jegyzetfüzettel indult el, amelybe Elena minden fontot feljegyzett. Ramiro, ugyanaz, aki panaszkodott a kecsketejre, segített a dobozok berakodásában. Mateo lett a fejés felelőse, és megtanulta azonosítani, melyik nősténynek van szüksége pihenésre, és melyik növelheti a termelést.

A 43 kecske már nem jelentett kellemetlen emlékeztetőt Julian halott feleségére.

La Herradura gazdasági központjává váltak.

Egyik délután, miközben Elena egy szürke kecskét vizsgálgatott, amely Julian elhunyt felesége által felnevelt első csoporthoz tartozott, a kecske a kerítésnél maradt.

– Mariana azt mondta, hogy ezek a földek alkalmasabbak kecskéknek, mint amennyire be akartam vallani.

Elena felnézett.

– Úgy tűnik, igazam volt.

Julian örömtelenül mosolygott.

– Más dolgokban is igaza volt, amiket túl sokáig tartott meghallani.

Nem tett hozzá többet.

Nem volt rá szükség.

Napokkal később Elena új fát talált a konyha mellett.

Ramiro egy falat méregetett, Mateo pedig deszkákat cipelt.

– Mit csinálsz?

Ramiro a helyre mutatott.

– Egy bővítmény. Szüksége van még egy asztalra, egy hűvös szobára és ablakokra ezen az oldalon.

Elena körülnézett, Juliant keresve.

Néhány méterre volt.

„Én nem engedélyeztem ezt” – mondta a nő.

– Nem. De azt írta a javaslatában, hogy szüksége lesz rá, ha a szerződés összege megnő.

– Ez egy vetítés volt.

– Most már havi 18 gyereket és 36 sajtot rendelünk.

Elena keresztbe fonta a karját.

– A konyhában hozott döntések az enyémek.

– Ezért nem nyúlunk egyetlen falhoz sem, amíg a tervet jóvá nem hagyják.

Ramiro átnyújtotta neki a rajzot.

Elena megpróbált komoly arcot vágni.

Nem egészen tudta kezelni.

Három héttel később egy táblát helyeztek el az ajtó felett: „Baeza Kitchen – Rancho La Herradura”.

Elena hosszan bámult rá.

A vezetékneve.

Nem „Julián konyhája”. Nem „La Herradura Termékek”. A neve ott volt, mindenki számára látható, aki belépett.

– Ki festette azt?