Julián is megváltozott. Már nem azért ment be a konyhába, hogy szemmel tartsa a dolgokat; kérdésekkel ment be. Elena számokat mutatott neki, és ő hallgatott. Amikor Elena azt javasolta, hogy a kecsketenyésztést különítsék el a szarvasmarha-tenyésztéstől, Julián beleegyezett, hogy a nyereség 55%-át adja neki, 45%-át pedig megtartja.

– Többet kínálsz, mint amennyit kértem.

„Mert nélküled ez nem létezne” – válaszolta. „Ez nem nagylelkűség. Ez elszámolás.”

Elena elmentette ezt a mondatot a jegyzetfüzetébe.

Az első eladás kicsi volt, de valós: 24 sajt egy étteremnek és egy adag kecskehús egy monterreyi szállodának. Ez nem volt elég az adósság kifizetésére, de megmutatta, hogy a ranch már nem egy haldokló üzlet.

Aztán Elena átnézte a banki szerződést.

A 2. oldalon talált egy záradékot, amely lehetővé tette a bank számára, hogy a kölcsönt harmadik félre ruházza át.

„Ha Rogelio megveszi ezt az adósságot, nem kell árverésre várnia” – mondta. „A hitelezőjévé válhat, és addig szoríthatja le, amíg át nem adja a földet.”

Julian zavartan nézett rá.

– Honnan tudja, hogyan kell ezeket olvasni?

Elena várt pár másodpercet.

– Amikor 16 éves voltam, egy üzletember megvette apám adósságát. 30 napot adott nekünk, hogy kiszálljunk. Apám tudta, hogyan kell állatot tenyészteni, földművelni és dolgozni, amíg a keze el nem tört. Nem tudta, hogyan ismerje fel a pénzügyi csapdákat. Úgy döntöttem, megtanulom.

Ugyanazon az estén megmutatta neki azokat a feljegyzéseket, amelyeket a tanyára érkezése előtt átnézett: a környéken 3 ingatlan került válságba, és hetekkel azelőtt, hogy elvesztették volna őket, a hiteleiket Rogelio Sáenzhez kapcsolódó cégekhez utalták át.

Julian már nem alkalmazottként tekintett rá.

Kezdte úgy tekinteni rá, mint az egyetlen emberre, aki teljesen megértette a fenyegetést.

De Rogelio is mozogni kezdett.

Tizenkét nappal később egy César Montaño nevű közvetítő érkezett azzal az ajánlattal, hogy megveszi a még jó áron eladható 17 szarvasmarhát. Az értékük kevesebb mint felét ajánlotta.

– Azonnali fizetés – mondta Cesar – Az ajánlat holnap délben lejár.

Julian hetek óta rosszul aludt. A határidők közeledtek. A bank pénzt akart, és ezek az állatok voltak az egyetlenek, amiket gyorsan készpénzzé tudott tenni.

Elena ellökte magától.

—Nem eladó.

– Szükségem van likviditásra.

„Ha eladja azt a 17 szarvasmarhát ezért az ócska pénzért, akkor lesz elég pénze néhány napig lélegezni, aztán nem lesz csordája. Pontosan ezt akarják.”

– Nem tudja, hogy Rogelio áll-e az ajánlat mögött.

– Nem számít. Az eredmény ugyanaz.

Julian a dokumentumra nézett. Néhány másodpercig félelem fogta el.

– Elena, te intézed a konyhát és a kecskéket. Értékelem ezt. De ez egy szarvasmarha-döntés. Ez az én tanyám.

Mozdulatlan maradt.

Nem sikított. Az könnyebb lett volna.

-Értem.

– Nem ezt akartam mondani…

– Igen, akarta. Csak nem akarta hallani magát, amikor ezt mondja.

Elena visszatért a konyhába, és a szokásos módon elkészítette a vacsorát. Megetette a munkásokat, véglegesítette a számlákat, feljegyezte az egyes sajtok állapotát, a fejési ütemtervet, a vásárlók nevét és a 43 kecske gondozási utasításait.

Aztán összepakolt.

Mateo hajnalban talált rá, amint a bejárat felé sétált.

– Azért mész el, amit Don Julián mondott?

– Azért megyek el, mert nem fogok olyan helyen vállalkozást építeni, ahol a félelem beköszöntével a munkám elveszíti a jelentőségét.

– Tudja, hogy hibázott.

– A tudat nem törli el a gondolatot.

Mateo lesütötte a tekintetét.

– Ma várható válasz Monterreyből.

Elena megállt. Egy nagy ajánlatra számított: egy szerződésre, ami megváltoztathatja a ranch gazdaságát. Ennek ellenére továbbment.

Mielőtt az útra ért, még egy utolsó mappát hagyott Julian irodájában.

Nem volt búcsú belül.

Voltak rajta a Vagyon- és Kereskedelmi Nyilvános Nyilvántartás másolatai, lefoglalások dátumai, hitelengedmények és cégnevek. Az utolsó oldalon egy kapcsolat szerepelt, amit éppen most erősített meg: a bank regionális igazgatójának unokatestvére részvényesként szerepelt egy Rogelióhoz köthető cégben.

Amikor Julian visszatért, miután végleg elutasította szarvasmarhái eladását, üresen találta a konyhát, és a mappát az asztalán.

Kétszer is elolvasta.

Aztán felnézett Matthew-ra.

– Hol van Elena?

– Saltillóban.

Julian elvette a teherautó kulcsait.

– És mit csinált?

Mateo az utolsó lapra mutatott.

– Mutasd be ezt, mielőtt Rogelio megvásárolja az adósságát.

Julian megnézte az aláírást, a pecsétet és a bank nevét.

Most először értett meg valamit, ami rosszabb volt a ranch elvesztésénél: Elena megpróbálta megmenteni, miközben ő úgy bánt vele, mintha csak főzne.

3. RÉSZ
Julián aznap délután egy kávézóban találta Elenát, a Nyilvános Nyilvántartással szemben, az asztalon egy hideg pohárral és egy nyitott borítékkal.

Nem próbálta igazolni magát.

– Hibáztam.

Elena felnézett.

-Igen.

–Nem egy rosszul megfogalmazott kifejezés volt. Egy gondolat, ami bennem volt, és akkor tört elő, amikor féltem. És téves volt.

Nem könnyítette meg a dolgát.

– Eladtad a marhákat?

– Nem. Elutasítottam az ajánlatot.

Aztán Julian letette az asztalra az előkészített mappát.

– Én is ügyvédhez fordultam. Ezzel kérhetünk egy bírósági végzést, amely megakadályozza a bankot a kölcsön átutalásában, amíg a lehetséges összejátszást kivizsgálják.

Elena figyelmesen nézte.

– Azelőtt, vagy miután eljött értem, történt?

-Előtt.

Ez számított.