– Kérlek… csak nézd… – suttogta, mire az idegen megdöbbentette és szóhoz sem jutott attól, hogy mit látott.

A JEL A HÓ ALATT

A Sierra Madre felől érkező szél úgy csapkodott a régi kunyhó felé, mintha le akarná tépni a hegyről, amikor Isidro Barragán rájött, hogy nincs egyedül.

1889 tele volt. Kint vihar borította be hóval a Chihuahua és a hegyek kanyonjai közötti utakat. Bent alig szűrődött be a fény a fatörzsek repedésein.

Isidro becsukta az ajtót, puskáját a fal mellett hagyta, és furcsa szagot érzett a régi füst, a nedves fa és csizmája bőre között.

Vér.

Nyúlt az övéről lógó revolverért.

– Ne gyere közelebb! – szólt egy női hang a legsötétebb zugból.

Isidro egy összegömbölyödő alakot pillantott meg a kialudt kályha mellett. Egy fiatal nő volt, egy túlméretezett férfikabátba burkolózva. Mindkét kezében egy kis pisztolyt tartott, bár annyira remegett, hogy alig bírta megtartani.

– Az óvóhelyemen van – felelte nyugodtan. – És megsebesült.

– Van egy pisztolyom.

–Fázik, éhes és fél is. Ez a három dolog gyorsabban öl, mint egy golyó.

Isidro engedély nélkül leguggolt a kályha elé, és meggyújtott egy kis gyújtóst. Amikor a láng egyre erősödött, jobban látta a lányt.

A lány úgy 23 évesnek látszott. Fekete haja nedves volt és az arcához tapadt. Ajka lilás volt, nagy szemei ​​tele voltak rettegéssel, de egy olyan makacssággal is, amit Isidro jól ismert: azok makacsságával, akik már túl sokat veszítettek ahhoz, hogy feladják.

– Tedd le a fegyvert! – kérte.

Nem engedelmeskedett.

– Nem tudom, ki maga.

-Isidro Barragán. Most már tudja.

A fiatal nő habozott, mielőtt a térdére helyezte a fegyvert.

– Elena Salvatierra a nevem.

Isidro megtöltött egy edényt hóval, és feltette a tűzre.

– Ki üldözi őt?

—Don Laureano Cárdenas.

A név hallatán Isidro arca megkeményedett.

Laureano birtokolta a La Soledad tanyát, több ezer szarvasmarhát és a völgy szinte összes vízforrását. Kölcsönöket adott a parasztoknak, kamatlábakat gyártott, majd lefoglalta a földjeiket. A politikai főnök, a bíró és számos vidéki rendőrtiszt az asztalánál evett.

Azokban a falvakban azt mondták, hogy egyetlen levél sem esett le a fáról anélkül, hogy Laureano ne tudott volna róla.

– Férfiak keresnek engem – folytatta Elena. – A vihar talán elmosta az ösvény egy részét, de ők ismerik a hegyeket.

– Hol sérült meg?

Elena lesütötte a tekintetét.

– Ez nem lőtt seb.

– Akkor mutasd meg nekem.

A fiatal nő a testéhez szorította a kabátot.

– Kérlek… ne kérdezz. Csak figyelj.

Lassan levette a kendőt a bal válláról.

Isidro érezte, ahogy a levegő eltűnik a tüdejéből.

Elena kulcscsontja alatt egy friss, forró vassal készített bélyeg lógott: egy C betű, amelyet egy üres kör vett körül. Ugyanaz a bélyeg volt, amivel Laureano a szarvasmarháit jelölte.

A bőr gyulladt volt, hólyagok és sötét foltok borították. De nem csak ezt rejtette a hatalmas bunda.

Gondosan a mellkasára kötözve, szürke kendőbe csavarva aludt egy alig 3 hónapos baba.

– Jóságos ég… – mormolta Isidro.

Elena ismét eltakarta magát.

– Azt mondta, hogy a birtokhoz tartozom. A fiam is.

Isidro kötszereket, alkoholt és egy üveg kenőcsöt vett elő a hátizsákjából.

– Fektesd le a gyereket a tűz mellé. Ki kell tisztítanom azt az égést.

– Nem akarom, hogy hozzányúljon.

„Ha a fertőzés eléri a véráramát, meghal, mielőtt üldözői megtalálnák. Akkor a fia magára marad.”

Elena a babára nézett, és végül engedelmeskedett.

Miközben Isidro tisztogatta a sebet, a lány a földbe mélyesztette az ujjait, hogy elfojtsa a sikolyát. Verejték csorgott le a homlokán, de nem kérte, hogy hagyja abba.

„Az apám pénzzel tartozott Laureanónak” – magyarázta zihálva. „Amikor meghalt, Laureano azt mondta, dolgoznom kell, hogy kifizessem az adósságot. Három évig dolgoztam a házában.”

– Az adósság nem tesz senkit rabszolgává.

– A Santa Rosalía-völgyben az a törvény, amit Laureano mond.

Elena a gyerekre nézett.

– Titokban feleségül mentem Juliánhoz, az egyik elöljáróhoz. Amikor megszületett a fiunk, meg akartunk szökni. De valaki feljelentett minket.

Elcsuklott a hangja.

—Laureano elrendelte, hogy Juliánt az összes mezőgazdasági munkás előtt verjék meg. Azt akarta, hogy megtudják, mi történik, ha valaki szembeszáll az akaratával. Julián még aznap éjjel meghalt.

Isidro abbahagyta a kezei mozgatását.

– Aztán elvitt a karámba – folytatta Elena. – Melegítette a vasalót, és azt mondta, soha nem fogom elfelejteni, hogy kié.

A kabinban a csend súlyosabb lett, mint a vihar.

– Hogyan menekült meg?

– Laureano a fővárosba utazott, hogy találkozzon a kormányzóval. Loptam egy lovat, és kilovagoltam a fiammal. Az állat a kimerültségtől összeesett a folyó közelében. Azóta gyalogolok.

Isidro befejezte a bekötését, majd meleg vizet és szárított húst adott neki.

– Pihenj. Amikor hajnalodik, folytatnod kell utodat kelet felé.

-És te?

– Visszatérek a trükkjeimhez.

Elena hitetlenkedve figyelte.

– Békén hagysz engem?

„Tizenkét éve élek egyedül, és ennek egyetlen oka van. Nem érdekelnek a völgyben élő férfiak problémái.”

–Laureano nem probléma. Ő egy átok.

Isidro a leghidegebb sarokban terítette ki a takaróját.

– Aludj a tűz közelében.