–Itt fent nincs állam, bíró vagy adóhivatal. Csak te vagy, aki szembenéz azokkal az emberekkel, akiket megpróbáltál elpusztítani.

Elena előjött Isidro mögül. Felhúzta kabátja gallérját, és megmutatta a jelet.

–Nézd meg jól, Laureano. Csak ezt tudja: állatokat bélyegezni és védtelen embereket terrorizálni.

– Hozzám tartozol.

„Senkihez sem tartozom. Julián miattad halt meg, de a fiad még él. És ez a könyv mindenkivel megismerteti majd, hogy ki vagy.”

Laureano felé emelte a puskát.

Isidro előrelendült, mielőtt célozhatott volna. A lövés az oldalát súrolta, de eltalálta a földbirtokost, és a földre terítette. Rövid dulakodás után kivette kezéből a fegyvert, és a szakadék szélére vonszolta.

Laureano a semmi felett lebegett.

– Ne ölj meg! – könyörgött. – Adok neked pénzt, földet, amit csak akarsz.

Isidro Elenára nézett.

A döntés az övé volt.

Julianra gondolt, a forró vasra és a könyvben felsorolt ​​összes családra. Aztán a fiára nézett.

„Engedd el” – mondta.

Laureano kiáltotta.

„Hadd essen a sziklára” – tisztázta Elena. „Hadd jöjjön vissza élve. Azt akarom, hogy mindenki lássa, ahogy legyőzi egy nő, akit rabszolgának nevezett. Halottan legenda lenne. Élve bizonyíték lesz arra, hogy ő is el tud esni.”

Isidro a földre dobta Laureanót.

A földbirtokos az ösvény felé kúszott, és hátra sem nézve leesett.

Elena alig erőltetett egy mosolyt egyet, mielőtt elvesztette az eszméletét.

Isidro a karjában vitte Elenát és a csecsemőt, majd átkelt a keleti hágón. Néhány óra múlva megérkezett a San Jerónimo bányásztelepre, ahol egy orvos megvizsgálta Elenát, és kecsketejjel etette a gyermeket.

A könyvet átadták Joaquín Velasco szövetségi felügyelőnek, aki hetekkel korábban érkezett, hogy kivizsgálja a régió földtulajdonosai elleni panaszokat.

Amikor Laureano visszatért a völgybe, felfedezte, hogy a munkásai már nem hajtják le a fejüket. Ruperto és Basilio elmesélték, mi történt a hegyekben. A bíró megpróbálta elrejteni a feljegyzéseket, de a Chihuahuából kiküldött vidéki rendőrség leveleket, hamisított szerződéseket és kenőpénzt talált.

Laureanót letartóztatták, mielőtt elszökhetett volna.

Több tucat család visszaszerezte földjét. A La Soledad birtokot felosztották a munkások között, akik évekig művelték azt.

Elena túlélte a fertőzést. A folt sosem tűnt el teljesen, de abbahagyta a rejtegetését.

„Ez nem annak a jele, hogy valakihez tartoztam” – mondta. „Ez a bizonyíték arra, hogy megszöktem.”

Isidro San Jerónimóban maradt, amíg a lány felépült. Először ragaszkodott hozzá, hogy amint épített egy másik kunyhót, visszatér a hegyre. A kis Mateo azonban minden alkalommal, amikor megfogta az ujjait, újabb okot talált a maradásra.

Egy évvel később Elena iskolát nyitott La Soledad egykori adminisztrátorának otthonában. Ott tanította olvasni a gazdák gyermekeit, és Laureano könyvét egy üvegvitrinben őrizte, hogy senki ne felejtse el a történteket.

Isidro házat épített a folyó közelében. Két szobája, egy gyógynövényekkel teli terasza és egy elég széles ajtó volt ahhoz, hogy a rászorulók mindig bejuthassanak.

Elena nem hálából ment hozzá feleségül, és Isidro sem próbálta meg átvenni Julián helyét. Vonzalomuk lassan erősödött, csendes délutánok, közös sebek és a kölcsönös bizalom közepette.

Amikor végre találkoztak a kis falusi templom előtt, Mateo egy sárga virággal a kezében sétált közöttük.

Azon az éjszakán havazni kezdett.

Elena kilépett a folyosóra, és a fehér hegyeket nézte. Egy pillanatra eszébe jutott a kunyhó, a vas és a férfiak, akik üldözték.

Isidro odalépett hozzá, és egy takarót terített a vállára.

Fázol?

A mellkasának hajtotta a fejét.

-Már nem.

A távolban a hó elmosta a La Soledadba vezető régi ösvényeket.

De ez nem törölte el a történetét.

Gyengéden beborította, mintha a fűrész azt is tudná, hogy vannak foltok, amelyek nem tűnnek el, bár talán már nem fájnak, ha valaki a vihar közepén úgy dönt, hogy kinyit egy ajtót.