Órákon át hallgatta Elena régi altatódalát. A dallam halk volt, szinte suttogás, de Catalina, a húga hangjára emlékeztette, aki évekkel korábban eltűnt, miután a családja elvesztette a földjeiket.

Isidro fél életét abban a hitben töltötte, hogy Catalina önként szökött meg.

Mielőtt lehunyta volna a szemét, megértette, hogy nem fogja magára hagyni Elenát.

A vihar röviddel napkelte előtt véget ért.

Isidro kiment és végigsétált a hegy peremén. Mintha az egész világot fehér lepedő borította volna. A távolban, a fenyőfák között három lovas közeledett.

Gyorsan visszatért.

– Kelj fel, megérkeztek.

Elena felállt, a babát a mellkasára szíjazva.

– Azt hittem, egyedül kell majd folytatnom.

– Meggondoltam magam.

Isidro eloltotta a tüzet, ellátmányt halmozott fel, és adott neki néhány fa hótalpat, hogy a havon járhasson.

– Felmegyünk a Paso de las Ánimashoz. Lovak nem kelhetnek át rajta.

– Azt mondtad, hogy nincs ott fent semmi.

– Van ott szikla, jég és egy ösvény, amelyet csak a vadászok ismernek.

Több mint két órán át gyalogoltak. Elena többször elesett, de mindig panasz nélkül felkelt. A seb újra vérezni kezdett, és a légzése egyre nehezebbé vált.

Egy párkányról figyelték, ahogy a lovasok megérkeznek a kunyhóhoz.

A hosszú, fekete kabátot viselő férfi szállt le először a lováról.

– Laureano vagyok – suttogta Elena.

Isidro egy kis távcsövet használt. Látta, ahogy a földbirtokos berúgja az ajtót, belülről átkutatja a házat, majd kirohan. Aztán fogott egy olajlámpást, a falhoz vágta, és felgyújtotta a menedéket.

A lángok néhány perc alatt ellepték a rönköket.

Isidro nézte, ahogy a bőre, a szerszámai és az egyetlen otthona, amelyet évek óta ismert, leég.

– Most már ő is utánad fog jönni – mondta Elena.

– Nincs már semmim, amit elégethetnék.

Addig kapaszkodtak, amíg el nem érték két kőfal közötti függőleges repedést. Ez volt az egyetlen módja a hágó legmagasabb pontjára jutni.

– Nem tudok felmászni a gyerekkel – mondta Elena.

Isidro kötelet kötött a dereka köré.

– Nem fogsz felmászni. Belém fogsz kapaszkodni.

Elena hátralépett.

A tanyán történtek után bármelyik férfi érintése szinte leküzdhetetlen félelmet ébresztett benne.

– Nézz rám! – mondta Isidro. – Nem foglak bántani. De ha itt maradunk, Laureano megteszi.

A szemébe nézett. Nem talált benne vágyat, szánalmat, kegyetlenséget. Csak egy néma ígéretet.

Átkarolta a nyakát, és a babát kettejük közé rögzítette. Isidro mászni kezdett, hátát az egyik falnak, csizmáit a másiknak vetve.

A mászás lassú és fájdalmas volt. Alig néhány méterre a csúcstól egy golyó fúródott a sziklába.

Isidronak sikerült elérnie a párkányt, és egy gránitképződmény mögé lökte Elenát.

Lent Laureano és két nyomkövetője, Ruperto és Basilio, feléjük mutattak.

Isidro elvette a puskát, de az üldözői feletti sziklára lőtt. Repeszek zápora záporozott körülöttük, fedezékbe vonulásra kényszerítve őket.

– Meg kell kerülniük a hegyet – magyarázta. – Ez nyer nekünk pár órát.

Ahogy leszállt az éj, egy szélvédett kis barlangra bukkantak. Isidro apró tüzet gyújtott, és szőrös takarójával betakarta Elenát és a gyermeket.

A baba alig tudott sírni. Éhes volt és túl fázott.

Miközben Elena etette, előhúzott valamit a kendője rétegei között elrejtve: egy sötét bőrkönyvet.

„Nem csak a fiam miatt szöktem meg” – vallotta be. „Ezt Laureano irodájából loptam.”

Ez volt La Soledad titkos nyilvántartása. Oldalain lefoglalt földek, vesztegetések, koholt adósságok és más birtokoknak eladott munkások nevei szerepeltek.

Isidro addig lapozgatta az oldalakat, amíg talált egyet, amitől megdermedt a vér a vérben.

Catalina Barragán.

A név mellett ez állt: „A Barragán család földjeiért kapott fizetségként. Alcocer ezredes birtokára került. Szülés közben meghalt.”

Isidro becsapta a könyvet.

Tizenkét éven át hibáztatta magát, amiért nem kereste a húgát. Most már tudta, hogy Catalina sosem hagyta el. Úgy adták át neki, mint az árut.

„Laureano azért vezeti ezt a feljegyzést, mert szeret emlékeztetni magát arra, hogy mekkora hatalma van” – mondta Elena. „Ha szövetségi felügyelő elé tudjuk állítani, sok család visszakaphatja a földjét.”

Isidro mozdulatlanul állt a tűz előtt.

– Holnap elérjük az Ördögüllőt. Ott ér véget az üldözés.

Hajnal előtt Isidro elhagyta a barlangot. Egy holdfényes párkányon várta üldözőit.

Amikor Ruperto megjelent, Isidro a földre lőtt előtte. A becsapódás áttört egy jégréteget, és a nyomkövető egy vastag hókupacba zuhant. Nem halt meg, de csapdába esett.

Basilio megpróbált előrehaladni. Isidro egy kötelet dobott egy laza szikla köré, teljes erejéből megrántotta, és egy kisebb kőomlást okozott, amely eltorlaszolta az utat.

Csak Laureanónak sikerült folytatnia.

Hajnalban Elena és Isidro elérték az Ördögüllőt, egy fekete kőplatformot, amely egy szakadék fölé lógott. Nem volt más út.

Elena lázasan égett. A gyerek némán maradt a kendő alatt.

– Bezárt minket – mormolta.

– Ezt akarom, hogy higgyél.

Röviddel ezután Laureano megjelent az ösvényen. Ruhája szakadt volt, arca fehér foltokkal volt tele a hidegtől, de még mindig a kezében volt egy puska.

– Ennyi, Elena – mondta. – Add vissza a könyvet, és talán életben hagyom a fiút.

Isidro előtte állt.

– Engedd le a fegyvered.

Laureano durván felnevetett.

– Én vagyok a törvény ebben az államban.