1. RÉSZ
A nő oldalában egy golyóval a faház előtt esett össze, és sikerült könyörögnie, hogy rejtőzhessen el, mielőtt vörösre változott volna a Sierra Madre hava.

Julián Barragán eldobta a fejszét, de nem futott felé. Kilenc éve élt egyedül Durango hegyeiben, messze a városoktól, az egyenruháktól és minden emberi arcú szerencsétlenségtől. Az idegen egy bársonyruhát viselt, ami nem volt megfelelő arra a magasságra, az ujjai szakadtak, a nyaka körül pedig régi zúzódások. Amikor megpróbált felkelni, ismét összeesett.

– Kérlek… mögöttem jönnek.

Julian a fenyők között lefelé kanyargó vércsíkra nézett. Egy havazás elmosta volna a nyomokat, de az ég épp csak kitisztult. Bárki is kereste őt, egyenesen az ajtajához jött.

Kérdés nélkül felkapta, és az asztalra fektette. A golyó a bordáit súrolta anélkül, hogy a hasába hatolt volna, bár a seb mély volt. Vizet melegített, feltépett egy tiszta zsákot, és mezcalt öntött a nyílt sebre. A lány ívbe feszítette a hátát, és a karjait a férfi karjába vájta, de nem sikított.

– Ha megmozdul, vérezni fog.

A nő addig szorongatta a fogát, amíg vérezni nem kezdett az ajka. Julian sokkal kevesebb sírást látott már megedzett katonáktól. Bekötözte a sebet, vastag bőrrel fedte be, és még több fát tett a tűzre.

-Hány?

– Három férfi. Lehet, hogy kevesebb mint egy órányira vannak.

– A neved?

—Inés Salvatierra.

– Ki akarja megölni, Inés?

Kis időbe telt, mire válaszolt. A tűzfényben egyszerre tűnt fiatalnak és öregnek.

– Don Severino Alcázar. A Santa Lucía bánya tulajdonosa, a város fővárosának fele, és szinte az összes kitűzőt viselő férfi.

– A főnököd?

—A férjem.

Julián letette a kezében tartott csészét. Inés elmagyarázta, hogy apja halála után nagybátyja, Ramón, egy vagyonnal tartozott a családnak. Hogy megmentse a házat és megvédje öccsét, Mateót, beleegyezett, hogy feleségül megy Severinóhoz. A gazdag bányász megígérte, hogy tisztelni fogja. Az első verés még a nászút vége előtt megtörtént.

A haciendán Severino arra kényszerítette, hogy drága ruhákban fogadja a kereskedőket és a méltóságokat, zúzódásait csipke alá rejtve. Vendégek előtt kincsének nevezte; négyszemközt a szobája kulcsát őrizte. Amikor Inés segítséget kért Ramóntól egy családi vacsora során, a nagybátyja azt válaszolta, hogy egy tisztességes feleség eltűri a férje dühét. Később elfogadott egy zacskó pénzt Severinótól, és anélkül, hogy ránézett volna, visszatért a faluba. Azon az estén Inés megértette, hogy nincs családja abban a házban.

„A nagybátyám úgy adott át, mint egy öszvért a kezemből” – mondta. „Amikor vissza akartam menni, Severino Mateót a bánya legveszélyesebb műszakjába küldte. Világossá tette, hogy a bátyám minden szökési kísérletért fizetni fog.”

Julian a zúzódásokra nézett. Nem kérdezte meg, hányszor történt már meg.

– Ezúttal nem csak úgy elfutott.

Inés remegő kézzel a ruhája alá nyúlt, és felmutatott egy kis vaskulcsot.

–Kivettem 80 000 pesót a széfjéből.

Julian szárazon fütyült.

– Ez nem szabadságot adott neki. Háborút vett neki.

„Soha nem akarta volna visszaadni nekem a szabadságomat. A pénz két nap múlva el van temetve. Ha meghalok, nem kapja vissza.”

Julian az ablakhoz lépett. Otthagyhatta volna az erdőben, és mondhatta volna, hogy soha nem látta. Ez lett volna az okos dolog, de a józan ész túl sokszor szolgált már ahhoz, hogy túlélje azokat a dolgokat, amelyek még mindig szégyent okoztak neki.

Fogta a Winchester puskáját, és teletömte a zsebeit töltényekkel.

– Nincs lovam, és te sem tudsz gyalogolni. Maradunk.

– Meg fogják ölni egy idegen miatt.

– Először is meg kell próbálniuk.

A hajnal fehéren és kegyetlenül érkezett. Inés a jégen áttörő paták hangjára ébredt. Julián leemelte az ablaktáblát, és a csövet nekitámasztotta. Három lovas bukkant fel a fenyők között hosszú puskákkal. Az első kettő kendőt viselt az arcán. Az utolsó nem.

Inés a fájdalom ellenére felült, és levegőért sem kapott.

– Ramón nagybátyámról van szó.

A lovas néhány métert tett előre, a többiek mögé bújt, és felemelte a hangját.

„Inés, tűnj onnan! Severino elkapta Mateót! Ha nem jössz vissza, a bátyád nem lát több napfelkeltét.”

A lány megpróbált felkelni. Julian tartotta, miközben a kint lévő puskák a kunyhóra szegeződtek.

„Ha hazudik, akkor semmiért halok meg” – zokogta. „De ha igazat mond, Matthew meghal értem.”

Aztán Ramón olyasmit kiáltott, amitől még Julián is megdermedt: Mateo rájött, hogy ki okozta valójában az apja halálát.

Te kinyitottad volna azt az ajtót? Mesélj róla, oszd meg ezt a történetet, és a 2. részt kommentben találod.

2. RÉSZ
Az első lövés átfúrta az ajtót, mielőtt Inés dönthetett volna. Julián az asztal mögé dobta, és az ablakon keresztül viszonozta a tüzet. Az elöl haladó lovas kiesett a nyeregből; a többiek a fenyők közé vetették magukat, és ólomzáporral kezdték átfúrni a falakat. Egy golyó a kandallóba fúródott, és szikrák szóródtak szét.

Julián nem dühösen lőtt, hanem azzal a rémisztő nyugalommal, mintha ismerné rejtekhelye minden zugát. Helyzetet változtatott, mozgásra várt az ágak között, és meghúzta a ravaszt. A második fegyveres egy fatörzs mellé rogyott. Ramón lemenekült a hegyről, magára hagyva az egyik, a fák közé gabalyodott lovát.