„Kérlek, vedd meg a lovamat, hogy legyen pénzem eltartani a fiamat” – könyörgött az asszony; a fiú így válaszolt: „Isten hozott téged hozzám.”
– Eladom neked a kancámat két pesóért.
Alonso Herrera az állatra nézett, majd a nyeregben remegő lányra, végül pedig a nőre, aki az előbb kimondta ezeket a szavakat anélkül, hogy lesütötte volna a szemét.
– Az a kanca 40-et ér.
-Tudom.
– Akkor miért kér kettőt?
Mariana megszorította a gyeplőt.
– Mert a lányom már 3 napja száraz kenyeret eszik. Mert van 60 centem. És mert egy zsák liszt 2 pesóba kerül.
Alonso mozdulatlan maradt.
A lány simogatta a gesztenyebarna sörényt, mit sem sejtve arról, hogy anyja 14 kilométert utazott, hogy eladja az utolsó dolgot, ami még megmenthette őket a hétre.
1887 novemberét írták, a Sierra de Chihuahua egyik völgyében. Korán beköszöntött a hideg, és az utak az első fagyok alatt elkezdtek keményedni.
Mariana aznap reggel a konyhaasztalon számolta meg az érméit. Kétszer is, mintha a második számolás számítana.
Az apja előbb tanította meg számvitelre, mint lovaglásra.
– A számok nem hazudnak, lányom. De nincs bennük együttérzés sem.
A lisztes hordó üres volt. A kertből lehullottak az utolsó levelei is. A tyúk napok óta nem tojt.
A hatéves Isabel már nem kérdezte, mi lesz a vacsora.
Ez a csend jobban aggasztotta Marianát, mint bármilyen panasz.
Tizenhárom hónapja volt özvegy. Tomás négy nap alatt meghalt egy lázban, ami egy 12 hektáros kis birtokot, egy befejezetlen házat és 60 peso adósságot hagyott rá.
Azóta Mariana addig varrt, amíg belefájdult a szeme. Befőtteket, olyan szerszámokat árult, amiket nem tudott használni, és az anyja brossát.
Semmi sem volt elég.
Don Leandro, a hitelező, két értesítést küldött neki. Ha december 1-jéig nem fizet, eladásra kínálja az ingatlant.
Csak a Szánalom maradt.
A gesztenyebarna kancának fehér csík volt az orrán. Tomás röviddel a házasságkötése után vette meg; még fiatal volt és nehezen nyergelhető.
– Nem ígérhetem, hogy minden nap jó lesz – viccelődött aztán –, de legalább Piedad követni fog az utadon.
Mariana nevetett ezen az ötleten.
A kanca elkísérte a piacra, a templomba és a temetőbe, ahol Tomást eltemették.
Most már neki is el kellett búcsúznia tőle.
Miközben megigazította a széket, eszébe jutottak férje utolsó szavai.
Meglepő erővel fogta a kezét.
– Ha nem találsz kiutat, vidd Piedadot Alonso Herrerához, a Cedar Creekhez. Ő majd megteszi, ami helyes veled.
Mariana azt hitte, hogy delíriumban van.
Tamás erősködött.
– Ígérd meg, hogy elmész.
Megígérte.
Aztán hagyta, hogy elteljen 13 hónap.
Nem akart egy idegenhez fordulni, hogy szívességet kérjen tőle. Azon a reggelen végre úgy értelmezte az utasítást, hogy elfogadható módon tudta értelmezni: Alonso megveszi a kancát, fizet anélkül, hogy becsapná, és jól gondoskodik az állatról.
Biztosan erre gondolt Tomás.
Betakargatta Isabelt az egyetlen jó kabátjába, és leültette maga elé.
Útközben a lány megkérdezte, hogy meglátogatnak-e valakit.
– Kössünk egy üzletet.
– Sajnálat is?
Marianának eltartott egy ideig, mire válaszolt.
-Igen szerelmem.
Alonso tanyája több mint 240 hektárnyi jó legelőt foglalt magában. Szarvasmarhák, erős karámok és egy ház is volt, amely túl nagy volt egy egyedül élő ember számára.
Mariana keveset tudott róla: tisztességesen fizetett a piacon, keveset beszélt, és mindig a hátsó padsorban ült a templomban.
Ő is özvegyember volt.
Évekkel korábban egy járvány idején elvesztette feleségét és kisfiát.
Amit Mariana nem tudott, az az volt, hogy Alonso többször is elment a háza mellett. Látta a késő éjszakába nyúló lámpát égni, és megértette, mit jelent.
Egy nő megpróbálja elvégezni 3 ember munkáját.
Többször is meg akart állni.
Soha nem tette.
Tomás húzta ki egy megduzzadt patakból, amikor Alonso 20 éves volt. Utána munkát, ételt és időt adott neki a felépülésre.
Alonso 14 éve emlékezett erre a segítségre.
Azt gondolta, hogy tolakodás lenne hívatlanul megjelenni az özvegye előtt. Néha gyanította, hogy ez a magyarázat csak elfedi a félelmét, hogy nem tudja, mit mondjon.
Amikor Mariana megérkezett a bejárathoz, éppen egy csikót szoktatott a kötélhez.
Levette a kalapját.
Bemutatkozott, és elmagyarázta, miért van ott.
Aztán bejelentette az árat.
2 peso.
Alonso a blúza kopott mandzsettájára nézett. Látta, hogy Isabel a kabátja alá rejti a kezét.
És túl gyorsan válaszolt.
„Nem fogom ennyiért megvenni a kancát. Velem jössz. Vannak üres szobáim és rengeteg élelmem. Majd én gondoskodom rólad.”
Marianna arca megkeményedett.
– Mit mondtál?
„A férje segített nekem, amikor semmim sem volt. Hiszem, hogy Isten hozta őt ehhez az ajtóhoz, hogy én…”
– A férjem küldött, hogy elbánjak veled. Nem azért, hogy az életemet adjam neked.
Leszállt a lováról és segített Isabelnek.
„Tizenhárom hónapja tartom el a lányomat. Azért jöttem ide, hogy eladjak egy állatot. Nem azért jöttem, hogy egy férfit keressek, aki helyettünk dönt.”
Alonso leengedte a kalapját.
Mariana sértődött válaszra számított.
Mielőtt megszólalhatott volna, Isabel gyengéden meghúzta a szoknyáját.
– Anya, tényleg van itt kaja?
A kérdés szóhoz sem jutott a felnőtteknek.
Alonso a kislány felé hajolt.
–Igen. Van bab, húsleves és kenyér. Ha anyád beleegyezik, ehetsz, amíg beszélgetünk.
