-Értem.

–Tudnom kell, hogy elmondhatom neked a problémáimat anélkül, hogy te eldöntötted volna, hogyan fogok élni a következő napban.

Alonso vett egy mély lélegzetet.

—Igazad van.

A szél felkavarta a száraz füvet a kerítés körül.

„Fizetni akartam, mert Tomás megmentette az életemet” – folytatta. „És mert el sem tudtam képzelni, hogy elveszíti, amit Tomás épített. De ezek az okok egyike sem adott rá engedélyt.”

Mariana a hegyek felé nézett.

– Amikor meghalt, mindenki megmondta, mit tegyek. Eladni, elköltözni, visszaköltözni rokonokhoz. Azt hittem, itt hangosan gondolkodhatok anélkül, hogy minden döntésemet meg kellene védenem.

Alonso a végéig hallgatta őt.

– Azt akarom, hogy még mindig képes legyen rá.

– Akkor meg kell tanulnod kérdezni.

Bólintott.

„Az ingatlan a te neveden van. Nem függ attól, hogy továbbra is itt dolgozol-e, vagy hogy megbocsátasz-e nekem. Ha vissza akarod fizetni, megállapodhatunk egy neked megfelelő fizetési tervben. Ha elfogadod a segítségemet, utána nem kell semmit fizetned.”

Marianna nem válaszolt azonnal.

– Időre van szükségem.

– Meg fogja kapni.

Azon az estén Alonso kiszólt a konyhaajtóból.

Egy kendőbe csomagolt tárgyat cipelt.

Egy ácsgyaluk volt, kopott nyéllel és a talpa közelében egy vésett márkajelzéssel.

Marianna azonnal felismerte.

Az apjáé volt. Később Tomás felhasználta a ház építéséhez.

– Miért van nálad?

Alonso otthagyta az asztalon.

– Kölcsönadta nekem, amikor az istállót építettem. Az enyém elromlott.

Végighúzta a hüvelykujját a fán.

– A temetés után kerestem.

Alonso egy pillanatra lehunyta a szemét.

– El kellett volna hoznom. Megtartottam, mondván, emléktárgy. Az igazság az, hogy nem tudtam, hogyan mutatkozzak be neked.

Mariana a mellkasához szorította a szerszámot.

– Mesélj, hogyan ismerkedtél meg Tamással?

A patakról beszélt, a megduzzadt vízről és a karról, amely megtartotta, amikor már nem tudott a felszínen maradni.

A tűz, a száraz ruhák és a munka után anélkül kapott munkát, hogy minden pillanatban hálát kellett volna mutatnia.

Mariana néma könnyekkel hallgatta.

– Mielőtt meghalt, azt mondta, jöjjek ide Piedaddal. Azt hittem, el akarja adni.

Alonso ránézett.

– Soha nem beszélt nekem erről.

– Megígértette velem.

Mindketten az asztalnál maradtak.

Végül Mariana visszaadta neki az ecsetet.

– Továbbra is használhatod. De tudni akarom, hol van.

Alonso óvatosan fogadta a dolgot.

– A műhely polcán.

A válasz egyszerűsége mosolyt csalt az arcára.

A következő napokban tartotta a szavát.

Megkérdezte, mielőtt elvitte Isabelt az istállóba. Megbeszélte Marianával a konyhai változtatásokat. Amikor probléma merült fel a háza tetejével, elmagyarázta a lehetőségeket, majd várt.

Úgy döntött, hogy kamatmentes havi részletekben fizeti vissza. Együtt áttekintették a pontos összeget, és megállapodást írtak.

Aztán valami olyasmiről beszélgettek, amit egyikük sem tudott volna könyvbe lejegyezni.

Vasárnap, miután hazaértek a templomból, Mariana Alonso mellé ült a folyosón.

Izabella feltérdelt.

– Te leszel az apám?

Mielőtt válaszolt volna, Marianára nézett.

– Erről beszélnünk kell anyáddal.

A lány várt.

Mariana megfogta Alonso kezét.

– Engem megkérdezhetsz.

Hosszan kifújta a levegőt.

– Szeretnék udvarolni neked. És ha idővel szeretnéd, feleségül is vehetlek.

Mariana ránézett anélkül, hogy elfordult volna.

– Igen. Szeretném veled átélni ezt az életet.

Izabella elmosolyodott.

– Szóval, kérdezhetek még dolgokat?

Alonso folyó.

– Ez sosem volt kétséges.

Júniusban házasodtak össze.

Mariana egy világoskék ruhát viselt, amit maga varrt, azzal a szándékkal, hogy újra felveszi. Alonso tűrte ingének merev gallérját, miközben Jacinto azt tanácsolta neki, hogy hagyja abba az igazgatást.

Izabella hozta a virágokat.

Piedad a templom előtti árnyékban várakozott.

A kis birtokot soha nem adták el. Mariana megtartotta, újra megművelte a kertet, és a saját jövedelméből kifizette a megállapodott összeget.

A ranch könyvelésének kezelése mellett két szomszédos földbirtokosnak is elkezdett dolgozni. Olyan díjakat számolt fel, amilyeneket méltányosnak tartott, és megtanulta, hogy visszautasítsa a munkákat, ha nincs rájuk ideje.

Isabel úgy nőtt fel, hogy Alonsót „apának” szólította, míg Tomás jelen maradt a ház történeteiben.

A második tavasz egyik délutánján Piedadot Jacinto kalapjával a fogai között sétálgatva találták.

A lány nevetve futott utána.

Mariana a folyosóról figyelte, amikor Alonso megérkezett két csésze kávéval.

Leült mellé.

Emlékezett a 60 centre az asztalon, az üres liszteszsákra, és arra az útra, amit búcsúnak hitt.

A legelőn Piedad letette a kalapját, és visszament enni.

– Tomás megbízott benned – mondta Mariana.

Alonso a kancára nézett.

– Remélem, azt teszem, amit elvártak tőlem.

Mariana a kezét az övére tette.

Isabel a teraszról odahívta őket, hogy megnézzenek valamit, amit az előbb fedezett fel.

Ketten otthagyták a csészéket a padon.

És együtt sétáltak felé.