Aztán Marianára nézett.

– Igazad van. Előreszaladtam.

Komoly maradt.

„Gyakran előfordul velem” – vallotta be. „Látok egy problémát, és már azelőtt elkezdem megoldani, hogy egyáltalán kérdeznék.”

Egy pillanatig hallgatott.

– Hadd fogalmazzak másképp. A házvezetőnőm szeptemberben elment. Szükségem van valakire, aki vezeti a házat, a konyhát és a könyvelést. Hetente 4 pesót fizetek, plusz a szállást és az étkezést neked és a lányodnak.

Mariana figyelmesen nézte.

– És a kanca?

–Továbbra is a tiéd lesz. Lesz ennivalód és tollad. Bármikor otthagyhatod a munkádat.

– Tudni akarom, hogy pontosan mit vársz tőlem.

Alonso a házra mutatott.

– Majd megmutatom, miután megettük.

Ez a válasz végül meggyőzte.

Délben Isabel két kézzel tartott egy tál húslevest. Először lassan evett, mintha attól félne, hogy valaki elveszi tőle.

Marianának ki kellett néznie az ablakon.

Alonso úgy tett, mintha nem venné észre.

Szerdán kezdett dolgozni.

Lisztet talált a lámpaolaj mellett, levelekkel kevert nyugtákat és kétszer vásárolt kellékeket, mert senki sem ellenőrizte, mi maradt a kamrában.

Öt munkás dolgozott jól a házon kívül. Bent mindenki arra számított, hogy a dolgok maguktól megoldódnak.

Mariana leltárt készített.

Aztán szétválogatta a kiadásokat, beütemezte a teendőit, és kinyitott egy könyvet a vásárlások feljegyzéséhez.

Pénteken több mint 90 pesót fedezett fel az év során felhalmozódott túlterhelések formájában.

Elvitte a nyugtákat Alonsónak.

Attól féltem, hogy ezt kritikának fogja venni.

Hosszasan vizsgálta a számokat.

– Tomás azt mondta, hogy jobban vezetted a könyvelést, mint ő.

Mariana a könyvre tette a kezét.

– Rólam beszéltél?

– Sokat. Azt hittem, a feleségével henceg. Most látom, hogy információkat is adott nekem.

Érkezése óta most mosolygott először.

Izabella arca kezdett visszanyerni a színét.

Egy szürke macskát talált maga után a konyhába, és rájött, hogy Alonso anélkül válaszol a kérdéseire, hogy megmondta volna neki, hagyja abba a zaklatását.

Egyik délután Mariana látta, hogy a kerítés mentén sétál, miközben a lánya elment mellette.

Néhány méterenként megálltak.

A lány rovarokra, kövekre és növényekre mutatott, amiket név szerint ismert.

Mariana egy olyan érzelemmel tért vissza a tűzhelyhez, amelyet nem szeretett volna megvizsgálni.

Don Jacinto, a legidősebb mezőgazdasági munkás, a folyosóról figyelte az eseményeket.

„Ez a ház újra olyan, mint egy igazi ház” – jegyezte meg.

Alonso nem válaszolt.

De aznap este abbahagyta a vacsorát az irodában, és leült velük a konyhába.

Mariana megtartotta a vagyonát.

Az első fizetésével elment Leandrohoz beszélni. Havi 2 peso fizetésért cserébe tavaszig hosszabbítást kapott, a megállapodást írásba is foglalta.

Nem volt teljes megoldás. Időt nyert vele.

Novemberben szívesebben ment haza minden délután. Ellenőriznie kellett, hogy a veteményeskert, a kapu és a kis karám még mindig ott van-e.

Decemberben veszélyessé vált az út.

Egyik éjjel Piedad megcsúszott egy jeges folton. Nem esett el, de Isabel felsikoltott, és Mariana remegve ért haza.

Másnap Alonso megmutatta neki a keleti oldalon lévő szobát.

– Elérhető, ha használni akarod. A kulcsot megtarthatod.

Mariana ellenőrizte az ágyat, az ablakot és az üres szekrényt.

Elfogadta.

Az egyazon fedél alatti élet apró szokásokkal telt meg.

Alonso 5-kor ment le. Indulás előtt cukor nélkül kávézott és olvasta a Bibliáját.

Mariana megtudta, hogy egyes sorokat ismételgetett, amikor aggódott.

Tudta, hogy a nő csendben átnézi a számlákat, és hagyja kihűlni a csészéjét, amikor koncentrál.

Néha, miután Isabel elaludt, a tűzhely mellett beszélgettek.

Tamásról beszélgettek.

Alonso feleségéről és a gyermekről is, aki még a járás megtanulása előtt meghalt.

„Az emberek abbahagyták az említésüket” – mondta egy este. „Azt hitték, segítenek nekem.”

Marianna megértette.

– Szeretem hallani a Tomás nevet.

Azóta senki sem kerülte el ezeket a neveket.

A közelség ígéretek nélkül nőtt.

Amíg Alonso el nem követte azt a hibát, amelyről azt állította, hogy korrigálni akarta.

Január első hétfőjén Mariana bement a városba, hogy befizesse a havi törlesztőrészletét.

Két pesót tett Leandro pultjára.

A hivatalnok kinyitotta a könyvet és összevonta a szemöldökét.

– Ezt a számlát már kiegyenlítették.

Mariana érezte, hogy a boltból kiszűrődő zaj elhalkul.

– Biztosan másvalakit néz.

A fiú megfordította a könyvet.

Ott volt a vezetékneve.

A tartozást december 20-án rendezték. Alonso Herrera neve szerepelt alatta.

A hivatalnok átadta neki a nyugtát és a tulajdonjogot felszabadító dokumentumokat.

Mariana kiment a hidegbe, a pénzzel még mindig a kezében.

A háza biztonságban volt.

Megkönnyebbülést kellett volna éreznem.

Érezte, de olyan felháborodás kísérte, amitől összeszorította a fogát.

Alonso tudta, mennyit jelent neki a törlesztőrészletek. Hallotta a lányt a terveiről beszélni.

Aztán titokban döntést hozott.

Egy kerítés javítása közben találta.

Látta a nyugtát, mielőtt Mariana lejött Piedadból.

Otthagyta a szerszámokat.

– Elment a boltba.

-Igen.

Nem próbált meglepetést színlelni.

– Meg kellett volna kérdeznem tőle.

– Miért nem tette meg?

Alonso a földre nézett.

– Mert azt hittem, nemet fog mondani. És biztos akartam lenni benne, hogy megtarthatja a házát, mielőtt beköszönt a tavasz.

Mariana a kanca mellett maradt.

– Tudta a válaszomat, és úgy döntött, hogy elkerüli.

Lassan bólintott.

-Igen.

Ez a beismerés elvette a visszaúton készített beszédének egy részét.

„Hálás vagyok, hogy a ház még mindig az enyém” – mondta. „Dühös is vagyok. Mindkettőt érzem.”