– Anya, most ne.
– Elzáloggal terhelted a házamat?
A szoba teljesen elcsendesedett.
Rodrigo kinyitotta a száját, de nem válaszolt.
– Megkérdeztem, hogy jelzáloggal terhelted-e meg a házamat.
– Ez egy ideiglenes művelet volt.
– Azt mondtad, hogy a papírok egy nyugdíjas segélyre vonatkoznak.
“Szükségem volt a pénzre, hogy megmentsem az éttermeket!”
Doña Teresa hátrált egy lépést.
– És azt tervezted, hogy elmondod az igazat, amikor el akarják venni a házamat?
Rodrigo lehajtotta a fejét.
Az anyósom remegni kezdett.
Évekig védte a fiát minden kritikától. Többször is azt állította, hogy intelligens, szorgalmas, és képtelen ártani a saját családjának.
Most már megértette, hogy özvegység után veszélybe sodorta egyetlen megmaradt vagyonát.
– Lucía figyelmeztetett – mormolta. – Én pedig hazugnak neveztem.
Senki sem válaszolt.
Doña Teresa felvette a táskáját.
– Holnap keresek egy ügyvédet. Többé nem írok alá semmit.
A kijárat felé indult anélkül, hogy átölelte volna a fiát.
Rodrigo úgy nézett ki, mintha tíz évet öregedett volna.
Megpróbált közelebb lépni Gabrielhez.
–Megoldhatjuk. Új számokat adok. Rendezni fogom a tartozásokat, ha fizetsz.
– A valós számokat már a legelején be kellett volna mutatni – válaszolta az üzletember. – Engem már nem érdekel.
– De szükségem van arra az eladásra!
– Ez nem jogosít fel arra, hogy megtévesszen.
Gabriel udvariasan elköszönt tőlem, és kiment a szobából.
Rodrigo az ajtóra meredt.
Aztán megjelent Don Ernesto.
Egy mappát cipelt a kezében, benne a lakoma számlájával.
– Salgado úr, elnézést a zavarásért. Le kell állítanunk a szolgáltatást.
Rodrigo türelmetlenül intett.
– A feleségem cégére terhelje.
– Nem lesz lehetséges.
– Hogy érted azt, hogy nem?
– Luna asszony nem engedélyezte ezt a kiadást.
Don Ernesto elé tette a bankjegyet.
Száznyolcvanhatezer-négyszáz peso.
Rodrigo kinyitotta a szemét.
– Ez őrület!
– Ennyit foglalt le negyven vendégre: különtermet, különleges menüt, borokat, dekorációt és kiegészítő szolgáltatásokat.
– De mindig adnak nekünk kedvezményt.
– Ez a kedvezmény Lucia asszonynak szólt, nem magának.
Karla egy halk nyögést hallatott.
– Rodrigo, azt mondtad, hogy a születésnapomat kifizették.
– Fogd be a szád, Karla!
A vendégek elkezdték összeszedni a holmijukat.
Néhányan búcsú nélkül távoztak.
Mások úgy tettek, mintha sürgős hívásuk lenne.
A férfi, aki fél órával korábban azzal dicsekedett, hogy most már mindenkit el tud tartani, azt sem tudta, hogyan fizesse ki az ünneplés költségeit.
Felém fordult.
– Lucía, kérlek. Nincs nálam ennyi pénz.
– Akkor tárgyalnia kell a fizetésről Don Ernestóval.
– Összeházasodtunk!
Néhány másodpercig néztem rá.
– Egy perce azt mondtad, hogy hétfőn elmehetek.
Rodrigo lesütötte a tekintetét.
– Részeg voltam.
–Hogy mindezt megszervezhesd, hetek óta tökéletesen józan voltál.
Közelebb jött, és megpróbálta megfogni a kezem.
Félreálltam.
– Kérlek, Lucia. Ez az anyám háza. Ha nem adom el az éttermet, mindent elveszítek.
Aztán olyat tett, amire soha nem számítottam.
Térdre rogyott.
Sírni kezdett a kevés megmaradt ember előtt.
– Könyörgök. Segíts nekem még egyszer utoljára.
Nem éreztem elégedettséget.
Emlékeztem arra a férfira, aki évekkel ezelőtt fahéjas kávét hozott nekem, miközben kora reggel programokat telepítettem egy kis étteremben.
Emlékeztem a beszélgetéseinkre a közös jövőépítésről.
Az a férfi már jóval azelőtt az éjszaka előtt eltűnt.
– Nyolc évig segítettem neked, Rodrigo. Pénzt adtam kölcsön, tiszteletben tartottam az álmaidat, és hallgattam, amikor a közös sikereinkkel hencegtél.
Felemelte az arcát.
– Még meg tudjuk oldani.
– Amit nem tudsz helyrehozni, az az, hogy tudván, mennyit adtam neked, úgy döntöttél, hogy megalázol negyven ember előtt.
Kinyitottam a táskámat.
Elővettem a borítékot a közvetlen értékesítéshez való hozzájárulási nyilatkozattal.
–Ezzel jöttem. Ez egy lehetőség volt, hogy kifizesd az adósságaidat és újrakezdj.
Rodrigo kétségbeesetten kinyújtotta a kezét.
– Add ide! Hívom a vevőt!
—Már hivatalosan is közöltem, hogy nem engedélyezem a tranzakciót. Ezt a dokumentumot nem fogom felhasználni.
Megtartottam a borítékot.
Aztán előhúztam egy régi nyugtát az El Castañóból.
Az első vacsora óta megőriztem.
Letettem elé.
– Olvasd el az utolsó sort.
Rodrigo összevonta a szemöldökét.
-Hogy?
–Egyszer az életben olvass el valamit a végéig.
Lesütötte a tekintetét.
A termékek, adók és a teljes összeg alatt egy kis szürke szó állt.
TISZTVISELŐ.
„Ez a vezetéknevem” – mondtam. „Ez a rendszer kezeli ennek az étteremnek és több száz másiknak az értékesítését is.”
Rodrigo mozdulatlan maradt.
– Évekig ettél, ittál és ünnepelted a sikereidet, miközben a nevemet láttad a számlákon. Soha nem kérdőjelezted meg, hogy miért van ott.
Felkeltem.
„Nem kellett, hogy dicsekedj velem. Csak arra volt szükségem, hogy tisztelj.”
Fejem megfordítása nélkül távoztam.
A következő hetek nehezek voltak.
Rodrigo megpróbált jogokat követelni a lakásom és a cégem felett.
De mindkettő a házasságunk előtt létezett, és a dokumentumok alátámasztották a tulajdonjogomat.
A követeléseket bíróságon megtámadták.
Az eladósodott éttermei végül bezártak. A fedezetként adott berendezések egy részét kötelezettségek fedezésére használták fel, bár a visszaszerzett pénz nem volt elég a teljes tartozás kifizetésére.
Doña Teresa felbérelte Valeriát, hogy megtámadja azokat a feltételeket, amelyek mellett garanciát nyújtott az otthonára.
Az eljárás elhúzódott. Sikerült ideiglenesen felfüggesztenie a behajtási intézkedéseket, amíg a bíróság megvizsgálta a beleegyezésének körülményeit.
