1. RÉSZ

– Fiam, meddig kell még? Már megtöltöttem a vödröt, és előkészítettem a felmosót is hozzá. És ne felejtsd el megvenni a majonézt.

Mariana, miközben a közlekedési lámpa váltására várt, elolvasta az üzenetet a férje mobiltelefonjának képernyőjén, és érezte, hogy valami bezárul benne.

Nem robbant fel. Nem sikított.

Ez évekkel ezelőtt történt volna.

Mellette Alejandro az ingének szélével tisztogatta a szemüvegét, mit sem sejtve arról, ami az előbb megjelent a képernyőn. A betűk hatalmasak voltak, mert szemüveg nélkül alig tudta kivenni az üzeneteket.

„Ki írta?” – kérdezte.

– Az anyukád. Tudni akarja, meddig még. Majonézt is kért.

Alejandro elmosolyodott.

–Tudod, hogy van anyukám. Biztosan készít nekünk kávét és édes kenyeret. Menjünk egy kicsit, aztán gyerünk vissza. Még megnézhetjük a filmet.

Mariana megragadta a kormánykereket.

“Egy ideig.”

Amikor utoljára „egy időre” elmentek Doña Teresa naucalpani házába, Mariana nyolc órát töltött ablakok mosásával, két fürdőszoba felmosásával, a konyha súrolásával és a hetek óta zsíros padló felmosásával.

Minden egy ártatlan mondattal kezdődött:

– Drágám, tudnál egy kicsit segíteni azzal az ablakkal?

Alejandro eközben hirtelen eszébe jutott, hogy ellenőriznie kell egy konnektort az anyja hálószobájában.

Mariana negyven perccel később alva találta a tévé előtt.

Azon az estén meggyőződött arról, hogy a család segítése normális dolog.

De most megértette, hogy ezt sosem tekintették segítségnek.

Ez volt a kötelessége.

Ami még rosszabb: Doña Teresának még neve sem volt.

Ez volt az „egyik”.

– Fáradt vagy? – kérdezte Marianna.

– Nagyon is. Ez a hét rendkívül nehéz volt.

– Aludj egyet. Majd én vezetek.

Alejandro vitába sem esve hátradőlt a székében.

– Aranyos vagy. Ébressz fel, mielőtt odaérek, hogy vegyek anyukámnak virágot.

Tíz perccel később már horkolt.

Mariana tovább vezetett, miközben fejben öt év házassága kezdett formát ölteni, akárcsak a táblázatok, amiket nap mint nap elemzett a munkahelyén.

A házasságkötés előtt vette meg azt a lakást, ahol laktak.

A kisteherautó előlegét az éves bónuszából fedezte.

Fizette a havi díjat.

Szinte az összes szolgáltatást lefedte, a szupermarketet és az ünnepeket is.

Alejandro akkor járult hozzá, amikor tudott… vagy amikor Mariana emlékeztette rá.

Doña Teresa azonban úgy beszélt Mariana pénzéről, mintha az automatikusan a fiáé lenne.

– Miért költenél pénzt étteremre, ha otthon is főzhetsz?

– Miért bérelnél fel valakit takarításra, ha magad is tudod, hogyan kell csinálni?

– Egy jól megélő feleségnek azt is tudnia kell, hogyan gondoskodjon a férjéről.

Érdekes módon senki sem kérdezte meg, hogy egy harmincöt éves férfi miért nem tud kitakarítani egy fürdőszobát.

A böngésző bejelentette:

– Két kilométer múlva jobbra kell lehajtani a kijáratnál.

Mariana egyenesen továbbment.

Pár perc múlva megállt egy boltnál.

Vett egy üveg vizet és a legnagyobb csomag majonézt, amit csak talált.

Visszatért a teherautóhoz.

Alejandro még a szemét sem nyitotta ki.

Mariana alvó arcára nézett, és megértett valamit, ami jobban fájt, mint anyósa üzenete.

Tudta.

Tökéletesen tudta, miért viszik oda.

Tudta, hogy az anyja előkészített egy vödröt és egy felmosót.

Tudtam, hogy Mariana azt hiszi, kávézni fognak.

És inkább megtévesztette, hogy elkerülje a vitát az anyjával.

Mariana újra beindította a motort.

De ezúttal nem Doña Teresa háza felé hajtott.

A körgyűrűn haladt tovább egy külvárosi iparterület felé, majd egy olyan úton haladt tovább, amelyen Alejandro még soha nem járt vele.

Fél óra múlva egy fülke és egy hatalmas tábla jelent meg a teherautó előtt.

HULLADÉKÁTADÁS ÉS KEZELÉSI KÖZPONT.

Az őr közeledett.

– Asszonyom, ide csak az erre felhatalmazott személyek léphetnek be.

Mariana Alejandróra nézett, aki még aludt.

Aztán a hátsó ülésen heverő majonézes zacskóra nézett.

– Ne aggódj – felelte olyan nyugalommal, ami még a lányt is meglepte. – Csak be kell jutnom az irodába. Le kell tennem valamit, amit már túl régóta cipelek.

Az őr felnézett az utasra.

Marianna elmosolyodott.

És abban a pillanatban pontosan tudta, mit fog tenni.

Alejandro tovább aludt, meg volt győződve arról, hogy amikor felébred, kávét, süteményt és a feleségét találja majd a kezében a felmosóval.

Fogalmam sem volt, hol vagyok.

Sokkal kevesebb, mint amit Mariana az előbb eldöntött.

És ami történt, amikor kinyitotta a szemét, olyasmit egyikük sem tudott volna elképzelni azon a reggelen…

2. RÉSZ

– Alejandro, ébredj fel! Megérkeztünk.

Lassan kinyitotta a szemét.

– Anya már megfőzte a kávét?

Aztán körülnézett.

Nem volt kert.

Nem volt ház.

Nem voltak virágok.

Előtte egy hatalmas ipari terület terült el teherautókkal, konténerekkel és válogatásra váró anyaghegyekkel.

– Hol a fenében vagyunk?

Mariana fogta a majonézes zacskót, és a lábára helyezte.

— A megfelelő helyen.

Alejandro összevonta a szemöldökét.

– Mariana, hagyd abba a játszadozást.

– Olvastam anyukád üzenetét.

A szín eltűnt az arcáról.

– Milyen üzenet?

– Ne sértegess azzal, hogy úgy teszel, mintha nem tudnád.

Lesütötte a tekintetét.

– Így beszél anyám. Ennek nincs semmi jelentősége.

– A „felmosórongy erre” kifejezés semmit sem jelent?

–Felnőtt, Mariana. Néha butaságokat mond.

– És tudtad, hogy takarítani fogunk?

Csend.

Ennyi elég volt.

– Azt mondtad, hogy kávézni fogunk.

– Mert ha elmondanám az igazat, te is ugyanígy kezdenéd…