– A száznyolcvanezer, amit átutaltam…

– Ők is ott kötöttek ki – mondta Fernanda –. Legalább százhúszezer.

Marianának hányingere lett.

– Azt mondta, hogy az anyjának orvosi vizsgálatokra van szüksége.

– Láttad a számlákat?

-Nem.

– Akkor kérdezd meg tőlük.

Mariana keserűen felnevetett.

– Azt hiszem, már tudom a választ.

A mobiltelefonja már majdnem egy órája rezgett.

Több mint húsz hívás.

Alejandro tizenegyedike.

Terézia kilencedike.

Három ismeretlen szám.

Aztán megérkezett egy hangüzenet.

Mariana már majdnem törölni akarta, de Fernanda megkérte, hogy tartsa meg.

Játszották.

Doña Teresa hangja betöltötte az irodát.

„Figyelj, Mariana, mérsékeld egy kicsit a drámádat. A fiam a férjed, és egy házasságban nem arról beszélgetsz, hogy ki mennyit fizet. Ha többet keresel, az azért van, mert Isten megadta neked a lehetőséget, de egy jó feleség osztozik. És nem látom, mi a baj azzal, ha segítesz nekem takarítani. Én is gondoskodtam az anyósomról, amikor kicsi voltam. Így működnek a tisztességes családok.”

Mariana Fernandára nézett.

A hang folytatódott.

„Egyébként ne fenyegesd azzal, hogy semmivel sem hagyod Alejandrót. Azért tudtál előrelépni a karrieredben, mert ő stabilitást adott neked. Ha a fiam nem lenne, te is egy üres házban kötnél ki, mint bármelyik másik vénlány. Jobban tennéd, ha alaposan meggondolnád, mit csinálsz.”

Mariana szüneteltette az üzenetet.

-Stabilitás?

Emlékezett azokra az estékre, amikor hazaért a munkából, és piszkos edényeket talált.

Alejandro közlekedési bírságai, amiket kifizetett.

A javítások.

A kamra.

Az ünnepek.

Az ajándékok, amiket Doña Teresa Marianától kölcsönvett pénzből „vásárolt”.

Emlékezett egy karácsonyra, amikor délig dolgozott, majdnem két órát vezetett, majd tizenöt emberre főzött, mert Teresa azt mondta, hogy „egy fiatal menynek több energiája van”.

Míg Mariana vacsorát szolgált fel, Alejandro tequilát ivott az unokatestvéreivel.

Stabilitás.

A szó szinte sértő volt.

Fernanda becsukta a számítógépet.

—Ne hozzon meggondolatlan pénzügyi döntéseket. Tartsa biztonságban a dokumentumait, változtassa meg a személyes jelszavait a törvényi előírásoknak megfelelően, védje fiókjait, és minden mást a megfelelő csatornákon keresztül intézzen.

Mariana bólintott.

Nem akartam bosszút állni.

Távolságot akartam.

Azon az estén Fernanda kíséretében visszatért a lakásba.

Alejandro nem volt ott.

Több üzenetet is kapott, melyekben azzal fenyegetőzött, hogy visszatér.

Mariana felhívta az épület üzemeltetőjét, és elmagyarázta, hogy nehéz váláson megy keresztül. Nem próbált megszabadulni a férje holmijaitól, és nem is próbálta kidobni azokat az utcára.

Lefényképezte őket.

Készített egy listát.

Fernanda tanácsát követve pedig megkezdődött a hivatalos begyűjtési mód meghatározásának folyamata.

Fél tízkor valaki becsöngetett.

Sándor volt az.

És mögötte Doña Teresa állt.

Mariana látta őket a kamerán keresztül.

– Nyisd ki! – parancsolta Alejandro kintről.

Mariana bekapcsolta az interkomot.

– Az ügyvédem holnap felveszi Önnel a kapcsolatot.

Terézia közeledett.

– Az anyósod vagyok! Nyisd ki ezt az ajtót, és rendezzük ezt együtt, családként!

Mariana különös békét érzett.

–Pontosan ez volt a probléma, Teresa asszony. Évekig azt hitted, hogy a „család” azt jelenti, hogy fizetek, takarítok és engedelmeskedem.

– Senki sem kényszerített arra, hogy bármit is fizess!

– És a száznyolcvanezer peso?

Csend.

Alejandro az anyjára nézett.

Teresa azonnal hangnemet váltott.

– Ez kölcsön volt.

-Szóval így?

– Személyes ügyekben.

–A te műveleted, Alejandro szerint.

Terézia összeszorította az ajkait.

– Soha nem mondtam, hogy ez egy műtét.

Mariana érezte az ütést.

Nem kellett többet hallanom.

–Alejandro azt mondta, hogy vizsgálatokra, kezelésre és sürgős beavatkozásra van szükséged.

Terézia a fia felé fordult.

– Kérdezd meg tőle erről.

Alejandro az interkomhoz lépett.

– Mariana, engedj be minket, és elmagyarázom.

– Magyarázd el onnantól.

– Nem ilyen egyszerű a dolog.

– Tökéletes. Van időm.

Alejandro mély levegőt vett.

– Anyukámnak adóssága volt.

-Mennyi?

– Nem emlékszem pontosan.

– Emlékszem, mennyit kértél tőlem.

Csend.

– Száznyolcvanezer peso.

Terézia közbelépett.

– De vissza akartuk adni őket neked!

-Amikor?

Senki sem válaszolt.

– És a többi kölcsön?

Sándor elsápadt.

– Milyen kölcsönök?

Túl gyors volt.

Túl nyilvánvaló.

Marianna szomorúan elmosolyodott.

– Köszönöm. Pont ezt akartam tudni.

– Marianna…

– Az ügyvédem találta meg a céget.

Alejandro most már abbahagyta a színlelést.

Néhány másodpercig teljesen mozdulatlan maradt.

Doña Teresa reagált először.

– Nincs jogod beleavatkozni a dolgainkba.

Marianna alig hitte el.

– A tőlem kért pénzt úgy használták fel, hogy hazudtak nekem.

– A pénz a családban marad!

– Nem. A pénz a családjánál maradt. Én voltam az, aki odatette.

Teresa a tenyerével dörömbölt az ajtón.

– Amióta hozzámentél a fiamhoz, azt hiszed, hogy felsőbbrendű vagy nála, mert van karriered és jó fizetésed.

– Soha nem éreztem magam felsőbbrendűnek senkinél.

– Természetesen! Mindig az éttermeiddel, az utazásaiddal, a teherautóddal…

– A munkám fedezi ezeket a dolgokat.

– És a fiam a férjed!

Aztán Marianna megértett valamit.

Teresa számára a házasság automatikusan a Ramírez család közös tulajdonává tette Mariana minden egyes eredményét.

A fizetésed.

Az időd.

Az osztályod.

Az autód.

Még hétvégén is.

Mindent fel lehetett használni.

Kivéve Alejandrót.

Mindenféle erőfeszítéstől meg kellett védeni.

– Tudod, mi fáj nekem a legjobban? – kérdezte Mariana.

Alejandro felnézett.

– Ez nem száznyolcvanezer peso.

– Meg foglak fizetni.

-Nem.

– Igen, Marianna.