– Télen nem fognak tovább gyalogolni.

– Addig maradnak, amíg az utak lehetővé nem teszik a közlekedést.

Leandro megrázta a fejét.

– Nem tudunk megélni belőled.

– Nos, holnap megnézzük a tyúkólat.

– Annyi lyuk van rajta, hogy a csirkéink úgy néznek ki, mintha csak átmennének rajtuk.

Az öregember röviden felnevetett. Catalina először hallott tőle nevetést.

Januárban megjavította a tetőt és kiegyenesítette a fészer ajtaját. Teresa ruhákat foltozott, vigyázott Marisolra, amikor Catalina elment tojást árulni, és az utolsó elraktározott almákból lekvárt készített, ami illatosította az egész házat.

Jacinta, a tehén, folyton mindenkit agyonvert, aki nem Catalina volt. Leandro ragaszkodott hozzá, hogy meg tudja győzni. Marisol pedig számon tartotta a vereségeit.

Aztán elkezdődött a pletyka a faluban. Az egyik szomszéd megkérdezte, hogy az idős házaspár hozott-e pénzt. Egy másik azt sugallta, hogy Catherine a lánya ételét használja fel, hogy kedvesnek tűnjön.

A hír eljutott Braulio Cárdenashoz, annak a váltónak a tulajdonosához, amelyet Julián szerszámok és magvak vásárlására írt alá.

Braulio februárban fekete lovon jelent meg, csizmáján egyetlen sárnyom sem látszott. Catalina fát aprított.

– Azt mondják, most már idegeneket tart.

– Nálam csak azok esznek, akiket meghívok.

Mosolygott, és elővett egy darab papírt.

A 200 peso adósság, plusz a felhalmozódott kamatok, április 1-jén volt esedékes. Catalina évekig kis összegeket fizetett, de az egyenleg még mindig meghaladta a megtakarításait.

Braulio ismerte a számlákat. Azt is tudta, mennyit ér a föld, amely egy hágó mellett feküdt, ahol egyre több szekér kezdett közlekedni.

– Elfogadom a tulajdont, hogy lezárjam az ügyet.

– Akár néhány hétig is maradhatna, amíg talál magának egy helyet, ahol szolgálhat.

Catalina érezte, hogy a szó a torkát kapargatja.

– Ez a föld el fogja etetni a lányomat.

– Amikor teljesítette, amivel tartozik.

Aztán a kandalló felé mutatott, és az idősekről, az ételről beszélt, és arról, hogy milyen könnyű lenne elküldeni őket a falusi menhelyre.

Katalin becsukta az ajtót.

Bent senki sem tett úgy, mintha nem hallotta volna.

Azon az estén Leandro otthagyta a néhány érmét az asztalon.

– Holnap indulhatunk.

Marisol megragadta Teresa kendőjét.

– De még mindig nem tanított meg kerek kenyeret sütni.

Catalina az öregember felé tolta az érméket.

– Amióta megérkeztek, a lányom megint elkezdett nevetni álmában.

– Nem fogom őket ezért kizárással megbüntetni.

Amikor azonban mindenki lefeküdt, addig számolgatta, amíg a gyertya el nem égett. Fontolóra vette, hogy eladja Jacintát. Tej és sajt nélkül elveszítené megélhetésének egy részét. Fontolóra vette, hogy eladja a szerszámait. Nélkülük nem tudna növényeket termeszteni.

Hajnalban Teresa a karjába temette a fejét, és nem szólt vigasztaló szavakat. Egy meleg csészét tett a könyökére, és megcsókolta a homlokát.

Catalina ezután úgy sírt, ahogy Julian temetése óta nem sírt senki előtt.

Március elején, amikor a hó kezdett visszahúzódni a lejtőkről, Marisol 12 motorost látott lefelé jönni a ház felé.

Catalina Braulióra gondolt és az emberekre, akiket pénz beszedésére küldött.

Beküldte a lányt, elvette Julian puskáját, és kiment a kapuhoz.

A csoport élén haladó lovas felemelte a kezét. Egy körülbelül 42 éves, széles vállú, napszítta arcú férfi volt, akinek a nyerge túl jó volt egy mezőgazdasági munkásnak.

– Nem keresünk bajt, asszonyom.

Catalina alacsonyan, de biztosan tartotta a puskát.

– Akkor hagyd az embereidet ott, ahol vannak.

Engedelmeskedett. Levette a kalapját.

– A nevem Andrés Valdés.

– A szüleimet keresem.

Catalina mögött a portál egyik deszkája nyikorgott.

Teresa nyitotta ki az ajtót.

A férfi abbahagyta a puska nézését. Ajkai kissé szétnyíltak, mintha valaki a sok futás után próbálna levegőhöz jutni.

Egy rövid dallamot fütyült.

Teresa a szája elé kapta a kezét.

– Az a fütyülés…

Andrés leszállt a lováról. Nem futott el, amíg a lány a nevét nem szólította.

A lépcső alján fogadta, és arcát a kendőjébe temette. Teresa megérintette a halántékát, az arcát, a hátát; ellenőriznie kellett a kezével, hogy a férfi ott van-e.

Leandro az ajtóban maradt.

Andrés az anyja válla fölött ránézett.

-Apu.

Az öregember lépett egyet, majd megállt.

– Ezt nem kellett volna elmondanom neked.

– Minden nap arra a kapura gondoltam.

A fia kinyújtotta a karját.

– Minden nap arra gondoltam, hogy visszajövök.

Leandro leért a magasba. Megölelték egymást, és nem is próbálták leplezni a könnyeiket. A lovasok diszkréten elfordították tekintetüket a domb felé.

De az öröm megváltozott, amikor Andrés elmondta, hogy évek óta írt, és pénzt küldött a földdel kapcsolatos segítségnyújtásra.

Terézia alig mozdult el.

– Ramiro azt mondta, hogy a leveleidben arra kértél minket, hogy ne keressünk téged.

Andrés összeszorította az állkapcsát.

Megbízott az unokatestvérében, mert az tudott olvasni, elintézte a faluban a dolgait, és felajánlotta, hogy kézbesíti a válaszokat. Az első átutalások csekélyek voltak. Később, amikor Andrés szarvasmarha-tenyésztése virágzott, elegendő volt a szülei eltartásához.

Soha nem kapott választ. Ramiro ragaszkodott hozzá, hogy Leandro nem hajlandó megbocsátani neki, és Teresa inkább nem akarja felbosszantani a férjét. Andrés elhitte ezt a magyarázatot, mert még mindig emlékezett az utolsó veszekedésükre.

– Személyesen kellett volna mennem.

– Hagyom, hogy a félelmem beszéljen helyetted.