Az előző ősszel egy korábbi szomszéd meglátogatta a farmját, és megemlítette a családi birtok eladását. Andrés kiküldött valakit, hogy nyomozzon az ügyben. Kiderítette, hogy Ramiro átvette a szállítmányokat, és részt vett az eladásban anélkül, hogy odaadta volna az idős párnak a nekik járó részt.

Mire megérkezett, hogy megkeresse őket, már elmentek. Segítséget fogadott, falvakat látogatott, és fogadókban érdeklődött. Azon a héten egy öszvérhajcsár felismerte a bíbor kendő leírását, és megmutatta Catalina útját.

A lovasok a munkásai voltak, akik különböző útvonalak bejárása után gyűltek össze.

Leandro lassan leült a lépcsőfokra.

– Elhitettétek velünk, hogy gyűlöltök minket.

Andrés leguggolt elé.

– Most pedig beszélni fogunk.

– Senki nélkül a kettő között.

Teresa elővette a leveleket, amiket oly sok éven át őrzött. Andrés felismerte fiatalos kézírását és egy kávéfoltot a köszönés mellett. Ezt az oldalt egy dobozra írta, miután megkapta az első fizetését. Az anyja kisimította a papírt, és a búcsúüzenetre mutatott: megígérte, hogy talál egy házat, ahol senkinek sem kell betegen dolgoznia. Andrés nem tudta felolvasni. Leandro a kezét az övére tette. Egyikük sem kapja vissza soha az elvesztegetett éveket, de ezúttal együtt maradtak, amíg sírás nélkül nem tudtak beszélni.

Kávéfőzés közben Catalinának az asztalra kellett támaszkodnia. Sok éjszakán át képzelte már ezt a találkozót. Nem gondolta volna, hogy a fia megtalálása egyben azokat is elveszíti, akik ismét megtöltötték az otthonát.

Marisol utolérte a konyhában.

– Nem kell nekik tovább maradniuk?

Katalin megsimogatta a haját.

– A fiukkal kell lenniük.

A lány bólintott, de elkezdte elpakolni a felesleges csészéket a szekrénybe.

Terézia meglátta.

– Még nem fejeztük be a kenyérsütés megtanítását.

Leandro, a portálról, hozzátette, hogy az északi kerítés még mindig ferde.

Andrés meghallgatta ezeket a kifogásokat, és megértette, amit egyikük sem akart hangosan megkérdezni.

Ebéd közben megkérdezte a szüleit, hogy maradhatnak-e, amíg befejezik ezeket a munkákat. Visszamegy meglátogatni őket, és nyugodtan megtervezi a jövőt.

Catalina ismét elővette a csészéket.

Másnap Andrés megkérte, hogy kísérje el a faluba. Ott megtudta az adósság összegét, és megkérdezte, hogyan fizetheti ki. Catalina nem engedte, hogy beszéljen a nevében.

–Nem azért mentettem meg a szüleit, hogy később vádat emeljek ellene.

Némán maradt, amíg el nem hagyták a bankot.

– Anyám azt mondja, hogy te adtad nekik az utolsó jó takarót.

– Hadd tegyek valamit anélkül, hogy zavarba hoznám.

Catalina a férfi kezeire nézett. Dolgozó kezek voltak, mint az apjáé. Nem egy ló hátáról kínált neki táskát.

Együtt mentek vissza.

Andrés kifizette a fennmaradó összeget, Catalina pedig megkapta az érvénytelenített váltót. Braulio összeszorított szájjal írta alá. Azt várta, hogy olcsón megkapja a földet, és végül csak annyit kapott, amennyivel tartozott.

Amikor utalt rá, hogy az ilyen nagylelkűség kötelezettségekkel jár, Andrés letette a tollát az asztalra.

– A hölgy nem tartozik nekem semmivel.

Catalina abban a dobozban tartotta a dokumentumot, ahol Julián leveleit tartotta. Azon az éjszakán anélkül aludt el, hogy kiszámolta volna, hány nap van még hátra áprilisig.

Andrés a következő vasárnap, majd szerdán, végül pedig pénteken tért vissza magokkal, amelyek – állítása szerint – nem várhattak.

Teresa az ablakból nézte, ahogy megérkezik, és mosolyogva nézte a varrása fölött.

Marisol Jacintával kezdett várni rá. Nem próbálta ajándékokkal megnyerni a szívét. Meghallgatta a történeteit, megjavította a hintáját, és megtanulta felismerni, mikor van szüksége társaságra, és mikor szeret egyedül mászni.

Egyik délután a lány megkérdezte, hogy az elhunyt szülők elszomorodnak-e, amikor a családjuk újra nevetni kezd.

Andrés Catalinára nézett, mielőtt válaszolt.

– A tiédet nem ismertem.

– De egy ember, aki a jégbe ment, hogy megmentsen egy állatot, biztosan boldognak akart látni téged.

Marisol a karjára hajtotta a fejét.

A Ramiro elleni nyomozás a házon kívül folytatódott. Andrés nyugtákat és tanúvallomásokat gyűjtött, hogy visszaigényelje az ellopott tárgyakat. Leandro vele akart menni, de a fia megkérte, hogy tartsa meg az energiáját ültetésre. Az idős férfi évek óta először fogadta el a segítséget bocsánatkérés nélkül.

Májusra Catalina és Andrés már az ajtóban maradhattak, amíg a kávé kihűlt.

Mesélt neki a tanyáján álló nagy házról, az üres hálószobákról és a telekről, amelyeket azzal töltött, hogy dolgozott, hogy ne hallja a csendet.

Mesélt neki Julianról. Andres sosem váltott témát.

– Attól tartok, Marisol azt fogja hinni, hogy lecseréljük – vallotta be Catalina.

– Akkor majd beszélünk róla tovább.

Egy héttel később Andrés megkérte a kezét. Catalina nem válaszolt azonnal. Beszélgettek a hazájáról, a babáról, a látogatókról és a házról, amelyet nem volt hajlandó elhagyni.

Mielőtt válaszolt volna, Catalina beszélt Marisollal. A lány nagyon figyelmesen hallgatta, majd odament Julián kis portréjáért.

– Ez itt nálunk marad.

Catalina biztosította róla, hogy így lesz. Marisol az ágya mellé tette a portrét, és megkérdezte, hogy Andrés elmehet-e az iskolai bulin. Amikor az anyja igent mondott, a lány elkezdte mesélni neki a dalt, amire készült.

Végül Katalin megfogta a kezét.

-Igen.

– De itt mindig lesz hely a teljes történetünknek.

Júniusban házasodtak össze, a boltív alatt. Teresa lila kendőt viselt, Leandro pedig egy új öltönyt, ami kevésbé zavarta, amikor Marisol elegánsnak nevezte. Andrés munkásai puskák nélkül érkeztek, padokkal és élelemmel.