1. RÉSZ
– Az a lyuk még egy kutyát sem tudna etetni, asszonyom. Nemhogy egy csapat cowboyt.

Nevetés tört ki a Coahuila állambeli Sabinas melletti földúton, és három férfi a 39 éves nő felé fordult, aki egy vasrácson rendezgette a húst.

Elena Salgado nem hajtotta le a fejét. Ellenőrizte a füstöt, megfordította a marhaszegyet, és így válaszolt:

– Gyere vissza 2 óra múlva. Ha még mindig nevetni akarsz, miután megkóstoltad, én magam szolgálok fel neked még egy tányérral ingyen.

1948 augusztusa volt. Elena négy nappal korábban érkezett egy régi Ford kisteherautóval, 430 pesóval, két vasfazékkal és apja szakácskönyvével. Apja halála után két nagybátyja vette át a családi grillezővállalkozást Zacatecasban, azt állítva, hogy egy nő egyedül nem tud bánni a „férfiakkal, a számlákkal és a tűzzel”. Elena csak az edényeket vihette. Semmi mást.

Ezért választotta azt az útszakaszt, ahol munkások, öszvérhajcsárok és a vasútállomás felé szarvasmarhákat terelő legénységek haladtak el. Mérföldekre nem volt fogadó, és egy hatalmas mesquite fa alatt volt víz, árnyék és hely egy kutat ásni.

12:10-kor visszatért a férfi, aki kigúnyolta őket. Nincs egyedül jött. Hozott magával 7 cowboyt.

Elena tölgyfafüstölt marhaszegyet, vörös chiliszósszal ízesített babot, liszttortillákat és kávét szolgált fel. Percekig senki sem szólt semmit. Az első, aki befejezte, letette az óntányérját az asztalra.

—Hogy?

—3 peso

—5. érték

—Ma 3-ba kerül

Délután 2 órára már nem volt hús.

A nevető férfi távozás közben kerülte a tekintetét.

Gabriel Cárdenas, a 9 kilométerre fekvő La Herradura tanya tulajdonosa valóban ott szállt meg. 37 éves volt, kopott kalapot és jól karbantartott csizmát viselt, és szokása volt, hogy előbb hallgat, mint beszél.

„Csütörtökön 24 emberem tér vissza egy marhahajtásról” – mondta. „A szakácsom egy hónapja elment. Tudnál nekik valami ételt készíteni?”

– Megtehetem. De én választom ki a húst, a tűzifát és a főzési módot.

Gábriel figyelte őt

— És a kobra?

Elena dio una cifra pontos. Nincs barata, nincs abusiva.

-Üzlet

Másnap visszatért egy listával a rendelkezésekről. Elena elolvasta és összevonta a szemöldökét.

– Don Rogeliótól veszi a lisztet, mert ő a szokásos beszállítója, ugye?

-Újra

– 18%-kal többet kér, mint Doña Matilde Ríos, a Cloete felé vezető út menti molnár. És az övé jobb.

Gabriel csak a kilátást látja.

—Hogyan teheted ezt?

– Mielőtt meggyújtottam az első tüzet, sétáltam a környéken.

Úgy tűnt, ez jobban lenyűgözte, mint az étel.

A probléma két nappal később lépett fel, amikor egy piros teherautó parkolt le a stand előtt. Arturo Valdés, egy Nueva Rosita-i élelmiszer-forgalmazó cég tulajdonosa és Rogelio Peña, a régió felét ellátó boltos üzlettársa, kiszállt belőle.

Arturo úgy mosolygott, mintha már vett volna valamit.

– Hallottam, hogy jól szakács vagy. Azt javaslom, hogy működjünk együtt. Én biztosítom a beszállítókat, az engedélyeket, az ügyfeleket és a tőkét. Te főzz. Nekem 65, neked 35.

Elena még csak le sem tette a kést.

-Nem.

– Még ő sem hallott mindent.

– Figyeltem, amire szükségem volt. Amióta elhagytam Zacatecast, a nevem nem szerepelt senki neve alatt.

Arturo mosolya megkeményedett.

– Egy nő, aki egyedül áll az út szélén, nem üzlet.

Elena kinyitotta a jegyzetfüzetét, és felírta az időt.

– Akkor nem kell aggódnod.

Mielőtt elindult, Arturo a füstre nézett.

-Még mindig.

Azon az estén berohant egy Dani nevű fiú, az első törzsvendége.

– Doña Elena, hallottam, hogy Don Rogelio Valdéssel beszélget. Fel akarnak jelenteni, mert önkormányzati engedély nélkül működik.

Elena becsukta a jegyzetfüzetét.

– Holnap ezt be kell vinned a sabinasi városházára. Kérek egy átvételi bélyeget.

– Volt már elkészített pályázata?

– Még az első tányér eladása előtt is.

Csütörtökön La Herradurában Elena valami még rosszabbra bukkant. A pincében 4 darab Rogeliótól vásárolt hús volt; kettő közülük savanyú szagú volt, és órák óta megfelelő hűtés nélkül állt.

„Ez így nem jó” – mondta.

A művezető, Hilario, bosszús volt.

– Megkaptam azt a húst.

– Aztán majdnem 24 férfit betegített meg.

Gabriel ellenőrizte a nyugtákat. A kézbesítés 48 óra múlva esedékes volt. Késésben volt.

– Rogelio megszegte a szerződést – mormolta Elena.

Azon a délutánon, miután a 24 cowboynak volt egy másodperce, és az egyik megkérdezte, hol van a stand, Gabriel megmutatott neki egy másik lapot, amelyet a számlák között találtak.

Egy üzenet volt Rogelio-tól Arturo Valdésnek, egy héttel Elena érkezése előtt kelt.

„Tartsátok fenn a legjobb vágásokat. Ha a nő kudarcot vall, mi leszünk az új útvonallal.”

Elena kétszer is elolvasta a mondatot.

Aztán felnézett.

– Tudták, hogy jövök.

Gábriel mozdulatlan maradt.

– Ki figyelmeztette őket?

Elena szorosan becsukta a jegyzetfüzetet.

Mert csak hárman kapták meg a levelet, amiben leírta az utazás valódi tervét. És az egyikük vezetékneve Salgado volt.

2. RÉSZ
A Salgado vezetéknevű személy Aurelio volt, Elena unokatestvére és apja egykori segítője. Zacatecasból írt neki, amiben három levelet kért tőle: egyet a regionális szarvasmarhatenyésztők egyesületének, egy másikat a Los Encinos nevű nagy szarvasmarha-hajtómű vezetőjének, és egyet a szarvasmarha-szállítmányokat koordináló vasúti hivatalnak.