1. RÉSZ

Az orvos épp azt mondta, hogy Luciának talán még 4 hete van hátra, amikor a kórházi ágyból Alvaróra nézett, és megkérte, hogy mondja le a saját esküvőjét.

– Nem akarom, hogy leánybúcsúval menj férjhez – suttogta.

Álvaro nem vitatkozott. Leült mellé, megfogta a kezét, és így válaszolt:

–Nem köteleztem el magam melletted, amíg minden könnyű nem lett. Elköteleztem magam melletted.

Tizenhét nappal később Lucía megjelent egy fehér rózsákkal teli ív alatt szülei házának kertjében, Madrid külvárosában. Nem tudott sokáig állni, ezért egy kis olajágakkal díszített kerekesszékben érkezett. Azt a ruhát viselte, amit nyolc hónappal korábban vett, amikor mindketten azt hitték, hogy előttük áll az egész élet.

A vendégek megpróbáltak mosolyogni.

Álvarónak nem kellett próbálkoznia.

Amikor meglátta, könnybe lábadt a szeme, de úgy mosolygott, mintha az a napsütéses szombat pontosan olyan nap lett volna, amilyennek elképzelték.

– Még mindig megszökhetsz – viccelődött Lucia, miközben odaért hozzá.

– Túl sokáig tartott, mire megtaláltalak.

Halkan felnevetett.

A szertartás alatt Lucíának kétszer is meg kellett állnia, hogy levegőhöz jusson. Álvaro továbbra is mellette leguggolt, hogy arcuk egy vonalban legyen, amikor kicserélték a fogadalmukat.

Nem ígértek 50 évet.

Azt a napot ígérték.

És aztán a következő.

És aztán mindazok, akik meg tudták szerezni őket.

23 évig bírták.

Három héttel később Álvaro visszatért a temetőből egy lakásba, ami látszólag valaki másé volt.

Négy évig éltek ott együtt, de most minden tárgy Lucia hiányával vádolta.

A csészéje még mindig a szekrényben volt.

A papucsai a kanapé mellett voltak.

Egy könnyű kabát lógott a konyhaajtó mögött, mert Lucia mindig azt mondta, hogy Madrid gyönyörű napsütéssel képes megtéveszteni az embert, aztán alkonyatkor hideg időt varázsolni.

A legrosszabb a csend volt.

Lucía dúdolt, miközben kávét főzött. Dúdolt, miközben a ruhákat hajtogatta. Még akkor is dúdolt, amikor Álvaróval vitatkozott, mert szerinte a dühöngés nem indokolja a ház temetését.

Most a nappaliban lévő óra mintha több zajt csapott volna, mint bárki más.

A húga, Natalia minden reggel elment.

Tortillát, húslevest és az anyja krokettjét vittem neki. Álvaro alig nyúlt valamihez.

– Lucía megszidna – mondta neki Natalia, amikor ismét a sötétben ülve találta.

– Tudom.

– Akkor egyél.

Álvaro az előtte lévő üres székre nézett.

-Megígértem neki, hogy minden rendben lesz velem.

Natalia lesütötte a tekintetét.

-A jó közérzet nem jelenti azt, hogy holnap is jó leszel.

Ez a mondat napokig megmaradt benne.

Álvaro megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy ismeri a nőt, akit elvesztett. Emlékezett a nevetésére, a furcsaságaira, a viharoktól való félelmére, arra, ahogy úgy tett, mintha utálná a főzőműsorokat, pedig soha egyet sem hagyott ki.

Azt hittem, még a hallgatásukat is ismerem.

Ezért amikor valaki kopogott az ajtón 9 nappal a temetés után, soha nem gondolta volna, hogy ez a hang az emlékeit is fel fogja törni.

A másik oldalon Javier Medina állt, egy hatvanas éveiben járó ügyvéd, akit Álvaro csak egyszer látott.

Egy sötét aktatáskát cipelt.

– Serrano úr, évekig Lucía ügyvédje voltam. Szeretnék adni önnek valamit.

Álvaro elengedte.

Javier leült, kinyitotta az aktatáskát, és kivett belőle egy barna papírba csomagolt dobozt.

– Arra kényszerített, hogy megígérjem, amíg még itt vagyok, nem adom oda neki.

Álvarót hideg futotta végig.

– Mi van belül?

Az ügyvéd lassan megrázta a fejét.

– Életének egy olyan része, amiről úgy döntött, hogy nem mondja el neki.

És mióta Lucía elment, Álvaro most először érzett valami erősebbet a szomorúságnál.

Félelmet érzett.

2. RÉSZ

Amikor Javier elment, Álvaro még majdnem 10 percig a dobozt bámulta.

Végül széttépte a papírt.

Volt benne egy vastag boríték pénzzel, több mappa egy régi madridi cégtől és egy kézzel írott levél.

Azonnal felismerte Lucia kézírását.

„Szerelmem, ha ezt olvasod, már nincs bátorságom elmondani neked, miközben a szemedbe nézek.”

Álvaro egy pillanatra elállt a lélegzete.

Folyamatos.

Nyolc évvel ezelőtt Lucía egy disztribúciós cég adminisztratív részlegén dolgozott. Egy könyvvizsgálat során 47 600 euró tűnt el.

Rájött, ki térítette el őket.

A húga, Irén.

Lucía pánikba esett. Irene éppen akkor vált el a férjétől, adósságai voltak, és egy 3 éves gyermeke is. Meggyőződve arról, hogy „megmenti a családját”, Lucía egy másik alkalmazottra, Sara Navarróra mutatott.

Nem maradt egyszerűen hallgatva.

Belső feljegyzéseket manipulált, hogy gyanút keltsen Sara ellen.

Sárát kirúgták.

A nevét beszennyezték.

Lucía évekig megőrizte az eredeti példányokat, amelyek bizonyították az igazságot. Markdown đã dán (1)

Álvarónak fel kellett kelnie.

– Nem… Lucia, nem.

Háromszor elolvasta a levelet, hogy más magyarázatot találjon.

Nem jelent meg.

Végül Lucía valami még rosszabbat kért: hogy találja meg Sárát, adja át neki a számára félretett pénzt, és a bizonyítékokat is.

„Tudom, hogy a kezedbe adom a bűntudatomat. Te mindig bátrabb voltál nálam.”

Álvaro letette a névjegykártyáját az asztalra.

– Ez nem szerelem. Ettől rám száll az átkod.

Két napig azon gondolkodott, hogy felgyújtja az egészet.

Megőrizhetném a fehérbe öltözött nő emlékét, aki a rózsák alatt, kerekesszékéből mosolyogva ül.

Senkinek sem volt oka tudni.

De a harmadik éjszakán megértett valami elviselhetetlent: a papírok megsemmisítése pontosan Lucia döntésének megismétlését jelentené.