Így hát Sarát kereste.

Egy kis, Alcalá de Henares közelében található útszéli kávézóban találta munkára.

Idősebbnek látszott a 42 événél.

Amikor Álvaro kimondta Lucía nevét, Sara lassan letette a csészét, amit tisztított.

– Szóval végül küldött valakit.

Álvaro elővette a borítékot.

– Lucía elhunyt. Ezt rád hagyta.

-Pénz?

– És egy bocsánatkérés.

Sara szárazon felnevetett.

Nem nyúlt a borítékhoz.

-Bocsánatot kérek?

Álvaro megpróbálta elmagyarázni Lucía félelmét, kétségbeesett vágyát, hogy megvédje Irenét.

Sára félbeszakította.

– A feleséged nem hibázott. Engem választott.

A mondattól szóhoz sem jutott.

– Nyolc évig dolgoztam ott. Egyedülálló anya voltam. Nem volt befolyásos családom, sem pénzem a védekezésre. A nő tökéletesen tudta, kit áldoz fel.

Sara felé tolta a borítékot. Markdown (1)

– Nem akarok új életet venni annak a pénzéből, aki az előzőt tönkretette.

– Szóval, mit akarsz?

Sára felnézett.

Nem volt bennük több harag.

Volt valami rosszabb is.

Fáradtság.

– A nevem akarom.

Aztán ránézett a mappára, amit Álvaro a hóna alatt cipelt.

– És az egyetlen dolog, amivel visszaadhatod nekem, az enyém.

3. RÉSZ

Álvaro nem válaszolt azonnal.

A kávézó továbbra is működött körülöttük, mintha a beszélgetés nem két életet rombolna le egyszerre.

Egy pincérnő kávét hozott egy közeli asztalhoz. Egy pár azon vitatkozott, hogy melyik utcába menjenek. A konyhából fémes csörgés hallatszott.

Sara a mappára mutatott.

– Az eredeti dokumentumok megvannak, ugye?

Álvaro bólintott.

-Azt hiszem.

– Akkor nincs szükségem a pénzre.

– Lucía jóvá akarta tenni neki.

–Lucía kevésbé akart bűntudatot érezni.

A kifejezés fájt, mert Álvaro tudta, hogy igaz lehet.

– Én is megijedtem.

-Én is.

Sara összekulcsolta a kezét az asztalon.

– Amikor kirúgtak, hónapokig arra gondoltam, hogy talán aznap valaki elhiszi a történetemet. Elküldtem az önéletrajzomat olyan cégeknek, ahol ismerték a volt főnökeimet. Senki sem akarta felvenni „az elveszett pénzzel rendelkező nőt”. Nem született büntetőítélet, mert nem volt elég bizonyíték, de bocsánatkérés sem történt. Mindenki számára bűnösnek éreztem magam, pedig egyetlen bíró sem mondta ki.

Álvaro lehajtotta a fejét.

Sára folytatta.

– El kellett hagynom a lakást, ahol a lányommal laktam. Visszamentem anyám házába. Kora reggel irodákat takarítottam, aztán egy idősek otthonában, aztán itt. A lányom 9 éves volt, amikor minden elkezdődött. Egy nap sírva jött haza az iskolából, mert az egyik osztálytársam anyja tolvajnak nevezett.

Álvaro összeszorította a száját.

-Sajnálom.

– Tudom, hogy nem te tetted.

– De én itt azt védem, aki ezt tette.

Sára csendben figyelte őt.

Álvaro mindkét kezével végigsimított az arcán.

– Kevesebb mint egy hónapja vettem feleségül.

Elcsuklott a hangja.

–Láttam, ahogy kerekesszékben érkezik, és azt hittem, még soha nem láttam ilyen bátor embert. 23 napon át minden reggel felébredtem, és azon tűnődtem, hogy vajon ez lesz-e az utolsó. Segítettem neki felöltözni. Elkészítettem a gyógyszereit. Bocsánatot kért, mert nem tudott egyedül lemenni a lépcsőn, én pedig azt mondtam neki, hogy egy élete van, hogy jóvátegye nekem.

Megtört nevetést hallatott.

– És most rájöttem, hogy volt ennek az életnek egy része, amiről nem tudtam.

Sara arckifejezése ellágyult.

– Részvétem a veszteséged miatt.

Álvaro felnézett.

-De…

– De az a tény, hogy szeretted, nem változtat azon, amit velem tett.

Lassan bólintott.

-Tudom.

Most először tűnt úgy, hogy kimondani nem árulásnak.

Sara a mappára mutatott.

—Entregamela.

Álvaro nem mozdult.

–Ha ezek a dokumentumok napvilágra kerülnek, Irene-t jogilag felelősségre vonhatják tetteiért. És Lucia neve…

—Az is megjelenik.

– Már nem tudja megvédeni magát.

– Én sem tudtam rá évekig.

Ez a válasz végre megtört benne valamit.

De az nem szerelem volt.

Tökéletes kép volt.

Álvaro még a dokumentumok benyújtása nélkül tért haza.

Szükségem volt egy éjszakára.

Csak egy.

Kiterítette a lepedőket az étkezőasztalra. Számlák. Kimutatások. Nyomtatott levelek. Módosított feljegyzések. Eredeti példányok.

Lucia minden darabot megtartott.

Ez azt jelentette, hogy nem felejtette el.

Soha.

A mappák között még egy 5 évvel korábban írt üzenetet is talált.

– El kell mondanom az igazat.

Alább egy másik, 2 évvel későbbi dátummal:

„Még mindig nem megy.”

Álvaro hajnali 4:20-ig ülve maradt.

Aztán elővette az esküvői albumot.

Az egyik fényképen Lucía felnézett, miközben a férfi fogta a kezét. Virágok vették körül a széküket. A lány mosolygott.

Álvaro az egyik hamisított feljegyzést a fénykép mellé helyezte.

Mindkét dolog ugyanahhoz a személyhez tartozott.

Ez volt az, ami a legjobban fájt.

Lucía lehetett volna az a nő, aki gondoskodott az édesanyjáról egy műtét után, a barátnő, aki soha nem felejt el születésnapokat, a barátnő, aki Álvaróval maradt, amikor elvesztette az első állását…

És az a nő is, aki tönkretette Sara hírnevét, hogy megvédje a húgát.

Nem kellett választanom, hogy melyik a kettő közül az „igazi”.

Ugyanolyanok voltak.

8 órakor felhívta Sárát.

– Mindent odaadok neked.

Csend lett.

-Biztos vagy benne?

-Nem.

Álvaro ránézett az esküvői fotóra.

– De a biztonságban lenni és a helyes dolgot tenni nem mindig ugyanaz.

Mielőtt elhagyhattam volna a házat, valaki hevesen dörömbölt az ajtón.

Irén volt az.

A szemei ​​fel voltak duzzadva, az arca eltorzult.

– Megtaláltad Sárát?