Álvarónak néhány másodpercbe telt, mire megértette, honnan tudja a lány.

– Javier hívott téged.

Irene engedélyre várás nélkül belépett.

–Lucía hónapokkal ezelőtt azt mondta nekem, hogy előkészített néhány dokumentumot. Könyörögtem neki, hogy semmisítse meg őket.

Álvaro érezte, hogy felháborodása felerősödik.

– Tudtad?

Irén sírni kezdett.

– Nagyon régen volt.

– Nem Sárának.

– Visszaadtam a pénz egy részét.

– Miután egy másik nő elvesztette az állását.

– Volt egy fiam.

Álvaro hitetlenkedve nézett rá.

– Sárának is volt egy lánya.

Irén hallgatott.

– Lucía csak meg akart védeni.

– És most azt akarod, hogy megvédjem.

– Meghalt, Álvaro!

– Pontosan. Most már nem lehet megjavítani.

Irene a tenyerével az asztalra csapott.

– El akarod pusztítani az emlékét mindazok után, amiket szenvedett?

Álvaro érezte, hogy ez a mondat áthatolt rajta.

Néhány másodpercig a még mindig a fején lévő jegygyűrűt nézte.

Aztán olyan nyugalommal szólalt meg, ami még Irene-t is meglepte.

–A betegsége nem teszi jóvá mindazt, amit korábban tett.

Irén kinyitotta a száját.

Folytatta.

–Jobban szerettem őt bárki másnál. Vele voltam a végéig. Ha visszamehetnék abba a kertbe, újra feleségül venném.

Könnyek szöktek a szemébe.

–De Lucía szeretete nem kényszerít arra, hogy Sara legyen a bűnös még nyolc évig.

Irén elkezdte rázni a fejét.

– A családunk teljesen össze fog omlani.

– Sara elvesztette az övét, miközben még együtt vacsoráztatok vasárnaponként.

Irén leült.

Már nem tűnt dühösnek.

Kicsinek tűnt.

– Féltem.

-Tudom.

– Ha ez kiderülne, mindent elveszíthetnék.

Álvaro a dobozra nézett.

– Ezért hagytad, hogy más elveszítse az eszét.

Irén némán sírt.

Álvaro nem érzett megelégedést.

Ez volt a legfurcsább az egészben.

Napokig azt képzeltem, hogy ha megtalálom az igazi bűnöst, tiszta dühöt érzek.

De előtte csak egy másik rémült ember állt, aki hagyta, hogy valaki fizessen érte.

Pontosan ugyanazt tette, amit Lucia is.

– Nem akarlak bántani – mondta Álvaro. – De titkolni sem fogom.

Irén felnézett.

– Ezt akarta volna Lucia?

Álvaro a levélre nézett.

– Végül is, igen.

Órákkal később újra találkozott Sarával.

Ezúttal nem hozta magával a pénzt.

Csak a doboz és a dokumentumok.

Maga elé helyezte őket.

—Minden itt van.

Sara nem nyúlt hozzájuk azonnal.

– Ha ezt egyszer megteszem, nincs visszaút.

–Attól a pillanattól kezdve, hogy Lucia megmentette a bizonyítékot, vége lett ennek.

Sára mély lélegzetet vett.

– Megtarthatnád őket.

-Tudott.

– Megvédhetnéd őt.

Álvaro a saját kezeit nézte.

– Azzal nem védenéd meg. Csak folytatnád a hazugságát.

Sara elvette a dobozt.

Remegtek az ujjai.

-Köszönöm.

Álvaro gyengéden megrázta a fejét.

– Ne köszönd meg. Ezt már 8 évvel ezelőtt meg kellett volna kapnod.

– Még így is…

Sara néhány másodpercre lehunyta a szemét.

– Fogalmad sincs, mit jelent az, ha valaki hisz nekem.

Álvaro akkor megértette.

Lucía pénzt hagyott ott, azt gondolva, hogy a kárt ki lehet számolni.

Mintha egy összeg pénz pótolhatná az évekig tartó megaláztatást.

De Sara nem akart semmit venni.

Azt akartam, hogy kimondhassam a nevét anélkül, hogy úgy érezném, meg kell védenem.

A dokumentumokat egy munkajogra szakosodott ügyvédnek, majd később az előbbi cégnek adták át.

A belső vizsgálat több hetet vett igénybe.

Nehéz hetek voltak azok.

Lucia családja megosztott volt.

Az anyja egy időre abbahagyta a beszélgetést Álvaróval. Egy unokatestvére azzal vádolta, hogy „beszennyezi egy olyan nő emlékét, aki már nem tudott beszélni”. Irene ügyvédet fogadott, és szembe kellett néznie a még bizonyítható események következményeivel.

Álvaro olyan szemrehányásokat hallott, amiket soha nem gondolt volna, hogy hallani fog.

A legfájdalmasabbat Lucia saját édesanyjától hallotta.

– Úgy szeretett téged, mint senki mást. Hogy tehetted ezt vele?

Álvaro válasza némi időt vett igénybe.

– Pontosan azért, mert szerettem, nem fogom az utolsó igazságkimondási kísérletét egy újabb hazugsággá változtatni.

Azon az estén egyedül tért vissza a lakásba.

Most először nyitotta ki az összes ablakot.

Megérkezett a hideg októberi levegő.

Szintén zaj.

Autók.

Hangok az utcán.

Egy túl zajos motorkerékpár.

Egy szomszéd húz egy széket.

Hetek óta gyűlöltem minden más hangot, csak Lucia hangját.

Hálás volt aznap este.

Az élet nem tisztelte a bánatát.

Csak ment tovább.

26 nappal később Sara felhívott.

Álvaro válaszolt, arra gondolva, hogy talán van valami probléma.

Egyetlen sem volt.

– Javították az aktámat.

Mozdulatlanul állt az ablaknál.

Sara megkönnyebbülten felsóhajtott a túloldalon.

– A cég írásban elismerte, hogy nem volt valódi bizonyíték ellenem, és hogy az elbocsátásomat alátámasztó dokumentumokat manipulálták.

A hangja elcsuklott.

– Küldtek nekem egy bocsánatkérő levelet.

Álvaro lehunyta a szemét.

-Örülök, hogy hallom.

-Várjon.

Sara a könnyein keresztül nevetett.

– Van még több is. Az egyik volt főnököm személyesen felhívott. Azt mondta, hogy ha akarom, ad referenciákat, amelyekben elmagyarázza, mi történt.

Álvarónak a falnak kellett támaszkodnia.

Nem azért, mert teljes örömöt éreztem.

Mindez nem törölhetett el 8 évet.

De most először értette meg, hogy az igazságtalanság késői helyrehozása még mindig jobb, mint hagyni, hogy folytatódjon.

„És a pénz?” – kérdezte.

– Nem akarom.

– Lucía hagyta neked.

– Akkor tegyél valami kedveset érte.