1. RÉSZ
Don Octavio Valdés még mielőtt a lánya befejezte volna a temetését, beleásta csizmáját Tomás Robles sírjának friss földjébe.

Jacinta a földbe szúrta az ásót, és felemelte a fejét. 29 évesen már elszenvedte a gúnyolódást nagy termete miatt, azért, mert nem volt férje, és azért, mert úgy dolgozott a földön, mint bármelyik másik napszámos, de soha nem érzett még ilyen tiszta dühöt.

– Vedd le a lábad! Rálépsz az apámra!

A földbirtokos nyugodt mosollyal leszállt szürke lováról. Mögötte három férfi várt, köztük Eusebio Rivas, a brigádvezetője.

– Apád 412 pesóval tartozott nekem. Ez a ház és a föld garantálja a fizetést. Napnyugtakor minden az enyém lesz.

– Kölcsönadott neki 60-at.

– Az idő is pénzbe kerül.

Bernarda nagynénje, az egyetlen jelenlévő rokon, megfogta a karját.

– Ne csinálj jelenetet. Fogadd el a vereséget, és keress magadnak férjet. Ilyen hozzáállással nincs helyed a házamban.

Előző nap Bernarda megígérte Tomásnak, hogy gondoskodni fog a lányáról. Most kerülte a mesquite-keresztre nézést, és úgy ismételgette Valdés szavait, mintha a pénz az árulást bölcsességgé változtathatná. Jacinta megértette, hogy nagynénje inkább megtartja fia pozícióját a haciendán, mintsem betartja a haldoklónak tett ígéretét.

Jacinta kiszabadult. Ez a családi gyávaság jobban fájt, mint Valdés mosolya.

– Azok a férfiak, akik kegyetlenségüket szívességnek nevezik, általában attól félnek, hogy valaki leveszi róluk az álarcát.

Eusebio lesütötte a tekintetét. Don Octavio ismét nyeregbe szállt.

– Alkonyatkor, Jacinta. És légy hálás, hogy nem kér tőled pénzt a temetésért is.

Sírás nélkül fejezte be a temetést. Aztán bement a házba, és felemelt egy laza deszkát az ágy alá. Bent egy bádogdobozt talált, benne a Sierra Madre Occidental térképével, hat völgyben húzott szekérrel és egy levéllel.

Tomás bevallotta, hogy 29 évvel korábban 18 telepessel utazott, akiket egy járvány és egy hóvihar sújtott. Partra szállt, hogy segítséget kérjen, de Octavio Valdés, aki akkoriban a központ fiatal alkalmazottja volt, biztosította arról, hogy mindannyian meghaltak. Ettől kezdve Tomás cipelte a bűntudatot. Azonban röviddel azelőtt, hogy megbetegedett, gyanította, hogy becsapták.

Azt is elmagyarázta, hogy Valdés szalmabábuk segítségével megvásárolta a hegység minden földterületét anélkül, hogy kukoricát vetett volna vagy szarvasmarhát tenyésztett volna. Tomás nem tudta, mit titkol, de biztos volt benne, hogy senki sem költött vagyonokat haszontalan kövek védelmére.

– Az igazság még mindig odafent van – olvasta fel Jacinta. – Talán te vagy az erő, ami hiányzott nekem.

Betette a térképet anyja misekönyvébe, felnyergelte Canelát, öreg gesztenyebarna kancáját, és elment San Jerónimo del Pinar városába. A boltban kötelet, gyufát, élelmet, takarót és töltényeket kért. Fizetésként otthagyta anyja ezüstfésűjét.

Amikor elmagyarázta, hová megy, nevetés töltötte be az ajtót.

– Alig mássza fel a templom lépcsőjét! – kiáltotta egy nő.

– A fűrész majd visszagurítja – tette hozzá egy öszvérhajcsár.

Bernarda, aki mögöttük érkezett, fejezte be a megaláztatást.

– Ne mondd, hogy rokonom. A balszerencse megőrjítette.

Aztán Martín Castañeda, egy lótenyésztő, aki a patak mellett élt és ritkán beszélt emberekkel, egy doboz töltényt hagyott a pulton.

– Tomás 11 évig patkolta az állataimat, és soha nem utasította vissza a segítségemet. Én sem utasítanék vissza semmit a lányától.

A nevetés elhalt. Martín megvizsgálta Canela lábait, megigazított egy patkót, és berajzolta az útvonalat a porba.

„Van egy laza kövekkel borított lejtő. Szállj le a lováról, és hagyd, hogy a kanca maga válassza az útját. A hegy nincs elátkozva. Valdés emberei a veszélyesek.”

– Miért őrzöl egy üres helyet?

– Mert már elrendelte két kíváncsi ember megölését, akik találtak valamit. Ha bizonyítékokkal térsz vissza, nem leszel egyedül.

Jacinta megköszönte nekik, de nem ígérte meg, hogy visszatér. Két napig mászott, Canelát vezetve, miközben az ösvény omladozott a bakancsaik alatt. A legkeskenyebb ponton egy megégett táblát talált, amelyen négy szó állt: MENJENEK VISSZA. FIGYEL.

Alkonyatkor áthajtott egy fenyveserdőn, és megállt. A hat szekér még mindig ott állt, félkörben elrendezve, megrakva bőröndökkel, takarókkal, szerszámokkal és egy kis gyerekszékkel. Nem tűntek elhagyatottnak; mintha várakoztak volna.

Jacinta megérintett egy kereket, és hallotta, hogy egy ló közeledik a déli ösvényen. Elbújt a karabélyával. Egy idegen lépett be a táborba, megvizsgálta a tábortűz parazsát, és megtöltötte a puskáját.

– Tűnj innen! Don Octavio jól fizet azoknak a halottaknak, akik nem kérdezősködnek.

Kimentél volna? Kommentelj, oszd meg ezt a történetet, és keresd a 2. részt, mert a hegy továbbra is vért követelt.

2. RÉSZ
Jacinta visszatartotta a lélegzetét, amíg a férfi elhaladt a harmadik szekér mellett. Aztán a puskát egy kerék szélére támasztotta.

– Dobd le a puskát.

Az idegen megfordult. Nicanor Leyvának hívták, bár a nő még nem tudta. Mosolygott a nő láttán, akit a város védtelennek tartott.

– Valdés nem azt mondta, hogy egy kövér nőt üldöz.

– Mondd el újra, miközben leteszed a fegyvert.

Nicanor engedelmességet színlelt, és hirtelen felemelte a puskát. Jacinta már látta a férfi szemében az elszántságot. Ő lőtt először. A golyó áthatolt a vállán, és leterítette, de nem ölte meg.

– A két halott férfi is habozott – nyögte.