1. RÉSZ
Mercedes Chávez abban a pillanatban tudta, hogy elveszíti az állását, amint kiugrott a kisteherautóból a hegyi úton. A brigádvezető rákiáltott, hogy az aratás nem várhat, de a nő már egy idős nő felé futott, aki az út szélére esett, karját egy kő felhasította, ruháját pedig por borította. Mercedes levette bordó kendőjét, az anyagot a sebre nyomta, és egy arra járó autóstól kért segítséget. Amikor visszatért a Puebla hegyeiben fekvő San Jerónimo del Encinal-i csomagolóüzembe, a főnöke mindenki előtt kirúgta.

– Itt a munkáért fizetnek, nem azért, hogy heroint játssz.

Mercedes felkapta a táskáját és visszatért El Miradorba. Ott Mateóval, az öccsével élt azon a kis földdarabon, amit az apjuktól örököltek. Tojást, babot, chilipaprikát és őszibarackot termesztettek, de egy régi adósság újra és újra felszínre került. Mercedes négy éve özvegy volt, és ódzkodott a kötelezettségekkel járó segítségektől.

Két nappal később egy fekete kisteherautó állt meg a kerítés előtt. Rafael Valdivia, a Santa Lucía Ranch igazgatója szállt ki a hátsó ülésről. A rebozót vitte, ami tiszta, megfoltozott és összehajtott volt.

– Mercedes Chávezt keresem.

– Attól függ, hogy mire.

– A nő, aki segített, a nagynéném, Doña Amalia Valdivia volt.

Mercedes mozdulatlanul állt. Tudtán kívül segített a környék egyik legbefolyásosabb nőjének.

Rafael elmagyarázta, hogy Amália jól gyógyul, és elővett egy pénzt tartalmazó borítékot.

– A nagynéném be akarta pótolni, amit a megállással veszített.

A Mercedes hozzá sem nyúlt.

– Mielőtt segítettem neki, nem kérdeztem meg, mennyit ér a vére. Most sem fogok árat mondani rá.

Rafael eltette a borítékot, és a szerény házra, a foltozott kerítésre és a makulátlan kertre nézett.

– Akkor nem ajánlok pénzt. De a Santa Lucía minden héten vesz tojást, zöldséget és lekvárt. Ha el akarod adni nekünk, a normál árat fizetjük.

– Írásban kérem az árakat. És ha a termékem nem működik, szóljatok. Semmi szívesség.

– Nincsenek szívességek.

Az első rendelés kicsi volt, de időben kifizették. Hetek óta először Mercedes pénzzel tért haza anélkül, hogy bármilyen hálával tartozott volna. Mielőtt azonban elhagyta volna Santa Lucíát, úgy döntött, hogy megkérdezi Rafaelt valamiről, ami napok óta foglalkoztatta.

– Egy Laureano Vega nevű adósságbehajtó háromszor járt El Miradorban. Azt mondja, még mindig van egy kiegyenlítetlen adósság az ingatlanon.

Rafael abbahagyta az írást a jegyzetfüzetében.

– Tudom a nevet.

– Kinek dolgozol?

Rafael a hacienda irodái felé nézett.

– Azoknak, akik régi hiteleket és problémás földeket vásárolnak.

Mercedes észrevette, hogy túl sokáig váratott a válasszal.

Következő megbízatása során találkozott Leopoldo Valdiviával, Rafael unokatestvérével, a Santa Lucía könyveléséért felelős személlyel. Kifogástalan ember volt, nyugodt hanggal és kellemetlenül türelmes tekintettel.

– Szóval El Miradorban élsz – mondta.

– Gyerekkorom óta.

– Hosszú az emlékezete azoknak a földeknek, Chávez asszony.

Órákkal később Doña Amalia fogadta a nagy házban. Amikor Mercedes megemlítette, hogy az apja, Eusebio Chávez évekkel korábban megvette az El Miradort, az idős asszony egy apró csapolóval a tányérra tette a csészét.

– Soha ne veszítsd el apád iratait.

-Mert?

Amália kitért a válasz elől.

Ugyanazon az estén valaki egy cetlit szegezett az El Mirador ajtajára. A dokumentum 30 napon belüli kifizetést követelt egy olyan tartozás után, amelyet a Mercedes évtizedekkel ezelőtt kiegyenlítettnek hitt. Az új hitelező egy Agrocréditos del Norte nevű cég volt.

Másnap reggel Mercedes elvitte az értesítést Celestino Aguirre közjegyzőnek. A közjegyző átnézte a cégjegyzéket, átlapozott néhány oldalt, majd komoly arckifejezéssel felnézett.

– A cég létezik.

– Ki képviseli őt?

Celestino habozott, mielőtt válaszolt volna.

—Leopoldo Valdivia.

Mercedes érezte, hogy valami eltörik benne. Rafael belépett a házába, és egy ügyfelet kínált, miközben a saját unokatestvére megvásárolta az adósságot, ami elvehette tőle a fedelet a feje fölött.

Nem tért vissza El Miradorba. Egyenesen Santa Lucíába ment, és Rafaelt az udvaron találta.

– Mondd, hogy ezt nem tudtad.

Rafael elolvasta a dokumentumot és elsápadt.

-Nem tudtam.

Leopoldo úgy jelent meg a galériában, mintha erre a jelenetre várt volna.

– A tartozás legális. De tudok egy kiutat ajánlani: add el El Miradort, fizesd ki a tartozást, és maradj a vagyonkezelő.

Mercedes olyan nyugalommal nézett rá, ami ijesztőbb volt, mint egy sikoly.

– Meg akarod venni a házamat, és utána fizetni azért, hogy lakhassak benne?

– Stabilitást kínálok neked.

– Apám nem azért dolgozott le fél életét, hogy a gyerekei a saját földjükön dolgozzanak.

Aztán Leopoldo alig mosolygott.

– 30 nap múlva meglátjuk, mennyit ér a büszkesége.

Mercedes rájött, hogy nem egy adósság behajtásáról van szó. Valaki már jóval azelőtt akarta El Miradort, hogy tudta volna, meg kell védenie.

Ha te lennél a helyében, megbíznál Rafaelben? Írd meg kommentben, mit tennél, oszd meg a történetet, és a 2. részt is megtalálod a hozzászólásokban.

2. RÉSZ
Mercedes dühösen, mellkasában lüktető dühvel tért haza, és kinyitotta apja faládáját. A vetőmag-, adó- és állatvásárlási számlák között megtalálta az El Miradornak szóló tulajdoni lappal ellátott okiratot. Másnap elvitte Amaliának, Rafaelnek és Celestinónak, a közjegyzőnek.